2011. december 24., szombat

Karácsony

Nálunk már reggel megjött a Jézuska. :-)

Nem lett minden kész, nem lett minden tökéletes, de a gyerekek arca fantasztikus volt, amikor reggel ünneplő ruhában bementünk a csengőszóra a nappaliba a karácsonyfához. Még a két nagyé is, pedig ők tegnap este abban a kiváltságban részesültek, hogy segíthettek díszíteni a fát. Én persze ismét elsírtam magam a meghatódottságtól, miközben a Mennyből az angyalt énekeltük Helena zongorakíséretére. De fogjuk ismét a hormonokra... :-)

Helena végülis egy barbie-szerű Winx babát kapott (úgy megörültem, hogy inkább ezt kérte és nem a vámpír barbie-t) és egy kis műanyag csikót, illetve készítettem neki is egy tündérkarikát.
KisGyőző megkapta az áhított beyblade-et, egy kis Forma-1-es autót és varrtam neki beyblade tartót és kis autótárolót a barátnőm mintája nyomán.
Emma is egy Winx babát kapott, amivel nagyon sokat játszottak már ma Helenával és egy kis pónit, ill. ő is kapott egy tündérkarikát.
Lizi egy barbie hercegnőt kapott, amihez egy kis mesekönyv is tartozott, egy filly pónit és persze nem maradhatott el nála sem a tündérkarika.
Rebeka egy mágneses rajzolókát kapott és egy kis babát, ill egy rém egyszerű Bogyó és Babóca bábot varrtam neki.
A férjem vett nekik pár darab számítógépes játékot, olyat, amilyen a három nagy gyerkőc korosztályának való: állatosat, autósat és valami tündéreset.

Én valami rettenetesen elfáradtam, pedig tényleg egy csomó tervezett dolog egyszerűen nem jött össze, így Rebekával aludtam egyet koradélután.

Aminek nagyon örülök, hogy nem láttam a gyerekeken, hogy kevesellnék az ajándékot, igazán boldognak és elégedettnek tűntek. Egyedül Lizi mondta, hogy ő több pónit szeretett volna kapni. :-)

A rém egyszerű leírásomból is kitűnik, hogy még mindig nagyon fáradt vagyok, így meséljenek helyettem tovább a ma készült képek.
Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek! :-)












Szeretek blogolni, mert már több dolog is tisztázódott bennem azáltal, hogy összefoglaltam a dolgokat írásban. Most az esett le, elolvasva, amit ma írtam, hogy nálam még mindig csak az ajándékozás a fő szempont karácsonykor. Ami talán érthető, abból, hogy ez az egyik szeretetnyelvem a minőségi idő mellett, de egyben feladat is számomra, hogy változtassak ezen magamban, mert a karácsony mégiscsak Jézus születésének az ünnepe, azé az emberé, Istené, aki a Szeretet Istene is....

2011. december 13., kedd

Helena a főszereplő

Szó szerint, ugyanis a  jövő februárban már 10 éves ("Tejóég...!") nagylányom lesz a főszereplője az iskolai karácsonyi előadásnak. A Holle anyót adják elő, és ő kapta Szorgoska szerepét. Ami illik is rá, mert valóban olyan kis szorgoska, aranyos, rendes kislány. A suliban legalábbis 100%-ban. Itthon azért tud lazítani is, meg is ijednék, ha itthon is olyan kis pedáns lenne. (Na azért zavar a kupi a szobájában, szekrényében, ágyában, de legfőképpen akkor, amikor én magam is fáradt, nyűgös vagyok.)

Az egész úgy kezdődött, hogy új tanítónénit kapott az osztályuk, mert a korábbi kedves, fiatal tanítónénije annak rendje-módja szerint férjhez ment és kb. akkorra várja az első csemetéjét, mint amikorra mi a hatodikat.
Ez az új tanítónénije nagyon komolyan veszi, hogy Helena tehetsége megnyilvánulhasson. Már-már túl komolyan... :-) Ilyen verseny, olyan verseny... És valahol igaza van, mert tapasztalatból tudom, hogy a versenyekre való felkészüléssel, a részvétellel akkor is nyer, ha egyébként helyezést nem.
Csakhogy Helenának is vannak határai. Bizonyos szituációkban nagyon stresszel, egyelőre nem bír még megküzdeni velük. Ilyen volt az is, amikor Márti néni egy kis rábeszéléssel rávette, hogy induljon az iskolai mesemondóversenyen. A fogadóórán el is mondtam neki, hogy csodálkozom, hogy sikerült rávennie, mert én úgy látom, hogy ez mélyvíz Helenának, és kifejtettem neki azt is, hogy én nem vagyok annak a híve, hogy mindenáron szerepeltessünk egy gyereket. De végülis abban maradtunk, hogy ha ilyen ügyesen elérte nála, hogy merjen indulni, akkor hajrá, én itthonról mindenképpen támogatom őt.
Teltek a napok és Helena többszöri kérésemre sem mondta el nekem a mesét, sőt egyre többször jelentkezett azzal a tipikus "citrombaharapós" arccal, hogy ő nem akar indulni, mert fél a kudarctól, hogy nem nyer, hogy annyi ember előtt kell beszélnie és, hogy elfelejti a mesét és nem fog eszébejutni semmi. Próbáltam bíztatni, meséltem neki arról, amikor még én jártam az ő korában mesemondó versenyekre. A végén már "fűt-fát" ígértünk neki a férjemmel, de egyre reménytelenebbnek láttuk a dolgot.
Ekkor javasoltam neki, hogy akkor mondja meg a tanítónéninek, hogy ő nem szeretne indulni és mesélje el, hogy miért nem.
Helena összeszedte minden bátorságát és ugyan sírva, de elmondta a tanítónéninek, aki megértette őt és ugyan kicsit csalódottan, de beleegyezett a döntésbe.
Viszont megijedhetett ő is egy kicsit attól, hogy ekkora stresszt és félelmet látott meg Helenában, mert a mesemondóversenyről leiratkozással egy időben a karácsonyi főszerepet is inkább elvette tőle. Elvileg logikus is, hogy ha annyira fél a közönség előtti szerepléstől, akkor nem kockáztathatják, hogy pont a főszereplő pánikoljon be az ELŐADÁSON...
Igen ám, de Helena ezt úgy vette, hogy büntetésképpen nem játszhatja el a főszerepet azért, mert lemondta a mesemondó versenyt. Szegénykém zokogva jött haza a suliból és többek között így fogalmazott, hogy "...győzőtt a gyávaság...". Mármint az övé. Beszélgettünk, végre megmutatta a kiszemelt mesét, majd kerestünk közösen egy egyszerűbbet, amit jobban is szeret. Próbáltam rávenni, hogy ismét beszéljen a tanítónénijével, kérje meg, hogy adjon neki még egy esélyt, de ez már sok volt Helenának.
Alapvetően azt támogatom, hogy maga a gyerkőc intézze a saját ügyeit, de azt gondolom, hogy vannak olyan esetek, amikor elkél a szülői segítség, amikor azt érzi a gyerek, hogy valóban ott áll mögötte az anyukája, apukája és nem csak érzelmileg, hanem ténylegesen is támogatja őt.
Így hát másnap bementem a suliba és megbeszéltem Márti nénivel a dolgokat. Voltak amiben nem értettünk egyet, de szerencsére a fontos dolgokban igen. Rábeszéltem, hogy próbálják ki  mégiscsak legalább 1-2 próba erejéig Helenát, mint Szorgoskát és ha úgy látják, hogy valóban sok ez neki érzelmileg, akkor nyugodt szívvel adják másnak a szerepet. Azt hiszem azzal sikerült meggyőznöm a tanítónénit, hogy elmagyaráztam, hogy szerintem egészen más egy mesét szinte szóról-szóra a hallgató közönség szemébe elmondani, mint eljátszani a kedvenc mesénk kedvenc szereplőjét úgy, hogy igazán a közönségre szinte rá sem kell nézni, csak a többi gyerekkel kell beleélni magunkat egy számunkra kedves szerepbe...

Minden jó, ha a vége jó! Helena boldog, mert ő maradhatott a főszereplő, a tanítónéni boldog, mert végre szerepelni láthatja egyik kedvenc tanítványát, és én is boldog vagyok, hogy sikerült az én drága kislányomnak olyan szereplési formát találni, ahol nem izgul túlságosan, és még élvezi is a szereplést. És fáradt is vagyok nagyon-nagyon, mert tegnap éjjel fél kettőig varrtam a dupla jelmezét, az egyszerű Szorgoskáét és az arannyal teli ruhásat...
Remélem, hogy ezek után sikerül eljutnom az előadásra 21-én! :-)

2011. december 6., kedd

Nálunk is járt a Mikulás

Természetesen a mi gyerekeink is napok óta várták a Mikulást. Vajon idén is személyesen jön el, mint ahogy szokott, hoz-e ajándékot, mit hoz...?
Ha megkérdeztem Rebekát (másfél éves), hogy mit hoz neki a Mikulás, mindig azt felelte rá, hogy csokit, így muszáj volt egy kis csokit is csempésznem a zsákokba. Mert igen, nálunk a két nagy (9 és fél, 7 és fél évesek) már tisztában vannak vele, hogy a Mikulás, mint olyan nem létezik, csak egy régen élt szent életű püspök emléke...
Felismerték a bátyámat tavaly az egyébként szuper jelmez alatt s amikor nyíltan rákérdeztek, nem tudtam nekik hazudni.

Hazudni, ahogy a 7 és fél éves kisfiam tette ezt a múlt héten kétszer is, amikor megkérdeztem tőle, hogy kapott-e aznap beírást hiányzó lecke vagy felszerelés miatt...:-( Ilyenkor úgy érzem, hogy nincs "kulcsom" a fiamhoz. Nem értem, hogy miért csinálja ezt, hiszen sosem kap a beírásért nagy leszidást  vagy szörnyűséges büntetést és tőlünk sem láthatja a hazudozást? Már korábban is előfordult ez és akkor is inkább azt próbáltam neki elmagyarázni, hogy miért olyan nagyon fontos az őszinteség, a megbízhatóság. Úgy látszik nem sikerült és ilyenkor úgy érzem, hogy valamit nagyon elrontok, csak sajnos fogalmam sincs, hogy mit?....
Szóval ő egy levelet is kapott a Mikulás bácsitól, amiben arra kéri, hogy legyen olyan őszinte és igazmondó mindig, mint amilyen kedves, aranyos és jó kisfiú..... :-)

Kaptak egyébként finom minőségi étcsokit, egy icike-picike igazi csokimikulást, aszalt gyümölcsöt rengeteget, 1-1 db szaloncukrot és műzliszeletet, pár darab csokiba mártott paradiót, amiről azt hitték, hogy óriási mandula vagy mogyoró :-) és 1-1 kis ujjbábot. (Nem én varrtam.) Azt játszották nagy nevetések közepette, hogy ezeket a csokival bevont paradiókat bedugták az ujjbáb aljába és, hogy kakil a csiga, pillangó, cica, egérke, béka.... :-)
Nagyon leleményesek! :-)

Természetesen a férjem is kapott kis csomagot és amikor reggel láttam, hogy én nem kaptam semmit, őszintén szomorú voltam, mint egy csalódott kisgyerek. Aztán miután elment mindenki a saját "dolgozójába", oviba, suliba és indultam, hogy vegyem a gumicsizmám, amiben az állatokat szoktam ellátni, akkor láttam, hogy telis-tele van a csizmám fincsi kávéval, amiről éppen leszokóban vagyok. Nagyon örültem és még el is sírtam magam örömömben. Őrület, nem, hogy milyen kevés kell egy kis reggeli jókedvhez.... :-)))

2011. december 3., szombat

Változatos, mint maga az Élet avagy a fosós-hányós vírus különböző megjelenési formái

Szóval az úgy kezdődött, hogy múlt pénteken nekifogtam, hogy levágjam a hat kakasunkat, mert másnapra vártuk a testvéreimet, édesanyámat és mindenféle "csatlakozásaikat" vendégségbe. Ez rajtunk kívül 14 felnőttet és 6 gyerkőcöt jelentett. Nem gondoltam én ezt végig, délután már nagyon fáradt voltam és a gyerekek meg őrülten rohangáltak, motoroztak. Ekkor hányt először Emma (5 és fél éves), de azt hittem csak a rohangálás miatt. Később még 2x hányt, ezért megkértem a férjem, hogy írjon egy e-mailt a családi levelezőlistán, és tudassa velük, hogy van ez a hányás, ami még nem tudom, hogy mi, de joguk van róla tudni, főleg a gyerekeseknek és döntsenek ők, hogy jönnek-e vagy sem.
Emma éjfélig még kétszer hányt, de se láza nem volt, se más tünet. A bátyámék a két kis gyerekükkel másnap mégis úgy döntöttek, hogy ők nem jönnek, mert ők nagyon hányós típusúak, így inkább nem kockáztattak.
A legidősebb bátyám jól le is szúrt, hogy miért kellett nekik szólni, én is bántam kicsit, de a további napok eseményei miatt később már láttam milyen jól tettem, hogy szóltam nekik.

A vendégség remekül sikerült! Mindenki jó kedvű volt, megismerhettük a húgom új udvarlóját, sokat beszélgettünk, nevettünk, a gyerekek jót játszottak és Emma is remekül volt, nem látszott rajta, hogy bármi baja lenne.

Másnap reggel el kellett mennem Ceglédre egy rendezvényre, mint szoptatási tanácsadó, így sajnos nem tudtam kipihenni az előző napi vendégséget rendesen és ráadásul délután éreztem, hogy felfázásos tüneteim vannak. Nagyon csodálkoztam, mert várandósan még sosem volt ilyen. Óráról órára erősödtek a tünetek, gondoltam ennek fele sem tréfa, hiszen ez veszélyes lehet a pocakomban növekvő kis Félixre is, így este megkértem a férjem, hogy menjen el a szomszédos város ügyeletes gyógyszertárába és hozzon nekem antibiotikumot. (Ilyenkor úgy örülök, hogy orvosként végeztem és legalább a családnak tudok receptet felírni.)  Még aznap este be is vettem az egyadagos gyógyszert és másnapra határozottan jobban lettem, majd keddre teljesen jól.
De csak majdnem....
Hétfőn délelőtt Lizi (3 és fél éves) az ágyon ugrálás közben egyszercsak hányt egyet, de én még mindig naívan azt hittem, hogy csak az ugrálástól. Aztán délben zokogva jött haza Helena (9 és fél éves), mert a tanítónénije nem engedte, hogy ő legyen a megbeszéltek szerint a karácsonyi darab főszereplője, mert nem hajlandó indulni a mesemondóversenyen. Megbeszéltem Helenával, hogy mit miért és hogyan és abban maradtunk, hogy másnap bemegyek beszélni a tanítónénijével. Az utolsó óra utánra akartam bemenni autóval, mert már nem bírom erővel a biciklis utánfutót, de akkor derült ki, hogy sajnos a fiam égve hagyta benne az egyik lámpát és lemerült az akksija. Így megvártam, hogy Helenáék haza érkezzenek és gyorsan bicajjal mentem be a suliba. Megbeszéltem amit kellett a tanítónénivel és hazafelé már éreztem, hogy valami nem stimmel.
Fulladtam és úgy éreztem, hogy leesett a vérnyomásom. Közben 1 óra lett, indulnom kellett volna Emmáért az oviba, de csak egy csésze kapuccsinó után tudtam, minden erőmet összeszedve, természetesen biciklivel. (Ráadásul már hetek óta nem iszom kávét, mert igyekszem leszokni róla.)
Sikerült valahogy hazaevickélnünk és onnantól kezdve egyre rosszabbul lettem. Először azt hittem a kimerültség miatt, ezért minden erőmet összeszedve összeszereltem az autónk akkumlátorához a feltöltő berendezést. Közben fulladtam, fáztam, vacogtam, de nem volt lázam. Fájt a derekam bal oldalon és estére már fel sem bírtam kelni. Fel is hívtam egy kedves nőgyógyász ismerősömet, mert attól féltem, hogy a láz nélküliség és az antibiotikum ellenére mégiscsak vesemedence-gyulladás lett a hólyaghurutból. Ő említette, hogy most egy gastrointestinális járvány van, ő inkább azt tartja valószínűnek, de másnap szívesen megvizsgál, ha bemegyek hozzá a kórházba.
Na, erre nem került sor, mert egész éjjel lázasan, fél óránként igazi gyomorgörcsökkel jajgattam alvás helyett. Közben meg annak örültem, hogy "csak" egy enterális vírus, nem pedig egy vesemedence-gyulladást okozó baci.
Másnap egész délelőtt feküdtem. A három kicsi (kikunyiztam, hogy Emma maradhasson itthon, hogy ha bármi van tudjon segíteni) örömmel nézte az ágyunkból a Kisvakondot, Kippit és társaikat szinte egész délelőtt, amíg én az ágyban próbáltam magamhoz térni. Délre az én drága férjem hazajött és én is fel bírtam már kelni, bár csak egy kis üldögélésre. Enni nem kívántam semmit. Estére egyre jobban lettem, annyira, hogy már én látttam el újra az állatokat. Örültem, hogy kész vége, túl vagyunk rajta. Csak túl korai volt az örömöm...
Mert éjjel halljuk ám, hogy valaki hány. Emma volt megint.... ágynemű áthúzása, gyerek rendbetétele, ágyba vissza. Fél óra múlva újra hány valaki. Most Helena....ááááá!!! Ágynemű áthúzása, gyerek rendbetétele, ágyba vissza.
Sem Helenát, sem Emmát nem engedtem másnap suliba, oviba, sőt pénteken sem. Emma jobban lett, de Helena egész nap gyenge volt, hányingere volt és péntek éjjel háromkor ő is hasi görcsökre ébredt és nem ment neki a visszaalvás. Még a meleg cseresznyemagos párna sem segített neki. Végre később sikerült egy jó nagy adag hasmenést produkálnia, hogy ilyen szépen mondjam .-) és onnantól kezdve ő is, mi is tudtunk újra aludni.
Pénteken nappal kisGyőző (7 és fél éves) is hányingerre panaszkodott, de nála csak ennyi volt. Legalábbis egyelőre. Rebekának mostanában szinte mindig híg a kakija mivel most már van előtejem, de gyanúsan sokat pukizott a napokban, így nála talán ennyi volt. Ki tudja, talán a szopizás során, ez a minimális mennyiségű előtej neki is védettséget adott.
A férjem, mint szinte mindig, most is megúszta minden tünet nélkül. Hiába, ő a legstabilabb köztünk, mint egy erős, életadó fa.
Szerencsére ránk nem jellemző a hányós vírus gyakori vendégsége, de most mi sem úsztuk meg. Mindenesetre, amikor egy 4 gyermekes ismerősöm kérdezte, hogy mennyi ideig tartott a gyerekeknél, mert sajnos náluk is megjelent ez a nem túl kedves "vendég", akkor döbbentem rá, hogy olyan változatosan jelent meg a gyerekeken és rajtam, mint amilyen változatosak vagyunk mi magunk és maga az Élet....
Sajnos a betegségek miatt idén csak egy ilyen mimikri adventi naptárra volt erőm. :-)

2011. november 27., vasárnap

Advent 1.

Remélem nem baj, ha itt reagálok a kommentekre is... :-)
Ma van advent első vasárnapja. Délelőtt egy ceglédi rendezvényen voltam, mint szoptatási tanácsadó. Sajnos anyuka nem sok jelent meg, de jót beszélgethettem az ott felsorakozott kézművesekkel, akik gyönyörűséges portékáikat árulták (volna, ha lett volna kinek), és nem mellesleg kipihentem a tegnapi nagy családi vendégség fáradalmait.
Szóval örülök, hogy megírtam a legutóbbi nyavalygós posztomat, mert nagyon sok gondolkozásra buzdított és úgy érzem, hogy a megoldás is kezd megszületni, legalább a fejemben.
Gabi, őszintén irigyellek azért, hogy ekkora keretetek van 1-1 gyerkőc karácsonyi ajándékára! Biztos vagyok benne, hogy nagyon fognak örülni a gyerekeitek és azt is olyan szívmelengetőnek érzem, hogy ilyen fontos számotokra, hogy tényleg azt kaphassák, amit igazán szeretnének.
A mi anyagi kereteink nemigen változtak, de sebaj. Azt beszéltük meg a férjemmel, hogy mindegyik gyerkőc kap egy valamit, amit nagyon szeretne, kb. 2-3000 Ft értékben. Nem kizárt, hogy ez Helenánál egy vámpír baba lesz (főleg, amióta egy kedves ismerősöm elmesélte, hogy miről is szólnak ezek a vámpíros sikerkönyvek, ill. filmek, mint pl. az Alkonyat). Győző beleszeretett a bleyblade-be (először nem is értettem, hogy mit mond, ugyanúgy, mint a bakugánnál :-))). Emma még nem biztos, de lehet, hogy egy sellő barbiet kap, Lizit még nem tudom biztosra, Rebeka pedig egy mágneses rajzolókát, mert azóta is minden lehetőséget kihasznál, hogy fejlessze grafikusi vénáját, természetesen a falon. :-)
És ezek mellé kapnak pár saját készítésű ajándékot. Ez egyrészt azért nagy szó a részemről, mert ugye az én kézműves kreativitásom finoman szólva is minusz kettő, másrészt szeretném, ha szép lassan be tudnám vezetni az értékrendjükbe ezeknek a kézzel készített holmiknak a szeretetét, megbecsülését.Ugyanis én magam is csak mosanában döbbenek rá, hogy mit hagytam ki eddig az életemből...
Szóval így kap talán minden lány egy-egy gyöngyökből fűzött fülbevalót, nyakláncot, szalagokból és fakarikából álló tündérkarikát, a fiam autótárolót, és talán egy poi-nak nevezett tündérkarikához hasonló, csak fiúsabb játékot, saját illattal kézi készítésű ajakápolót, ha sikerül megvarrnom, akkor egy kis bábparavánt és még számtalan ötletet tornyosodik a fejemben, csak legyen majd időm rájuk. :-)))
Addig is ma összeraktuk közösen az adventi koszorút (Rebeka állandóan leszedte a már felrakott gyertyákat, de csak jót nevettünk rajta a gyerekekkel :-)) és várjuk, hogy elérkezzen annak az embernek a szülinapja, aki megmutatta a többi embernek, hogy mit jelent szeretni egymást. Ennek jegyében hóembergirlandot tervezünk készíteni és hóesést imitáló kis vattagolyókat.
Érzem, hogy nemcsak bennem, hanem a gyerkőcökben is ég a láz a kreatív foglalatosságok ígéretétől, ami szívünket, lelkünket is melengeti, miközben odakinn hideg és ködös idő van, de ennek most csak a szép oldalát látjuk a benti melegség miatt.

2011. november 12., szombat

Karácsonyi ajándékötletek

Kb. október végétől rendszeres fejtörést okoz nekem a gyerekek karácsonyi ajándéka. (Persze a férjemé, nagyszülőké, stb. is.) Három dologgal kell csupán számolnom: a szívemmel, az eszemmel és a pénztárcámmal.
Nem egyszerű feladat ezt a hármat összehangolni.

Ugyanis, ha a szívemre hallgatnék, akkor Helenának megvenném az egyik mostanában divatos vámpír vagy hulla barbie-szerű babát és egy modern táblagépet, Győzőnek egy érintőképernyős telefont és egy szelíd papagájt, Emmának egy igazi élő kiskutyát és talán egy igazi élő kisegeret is, Lizinek egy hörcsögöt és vagy 10 darab Filly pónit, Rebekának pedig egy gyönyörű kézzel varrt babát a Meskáról.

Amikor még én voltam gyerek (11 vagyunk testvérek!), anyukám mindig nagyon nagy hangsúlyt fektetett a karácsonyi ajándékokra. Év közben szülinapra, névnapra szerényebbek voltak az ajándékok, lévén, hogy 11 gyereket eltartani anyagilag nagyon nem egyszerű feladat. Karácsonykor viszont, mindig azt kaptuk, amire igazán vágytunk, még akkor is, ha emiatt anyukámnak kölcsön kellett kérnie. Így kaptam annak idején gyönyörű aranyhajú babát, majd "élő"babát, gitárt, versenybiciklit, sőt, ír hárfát. Már nagylány koromban is izgatottan vártam a karácsonyt és amikor megkaptam a hőn áhított ajándékot, mindig nagyon boldog voltam, igazán.
Ezekre az emlékekre alapozva szeretném megvenni a gyerekeknek az összes általuk említett, kunyerált ajándékot, mert látom, hogy nekik is milyen nagy öröm, amikor megkapják.

Ott van viszont az "ész" is: hát hogy tudnék már Helenának ilyen undorító hullababát venni? Most komolyan, mi abban a játék, milyen játék az, amiben egy baba vámpír vagy hulla? Számomra rémisztő gondolatok ezek. Meg normális az, hogy egy közel 10 éves kislány táblagépet kapjon? Ugyanígy egy 7 és fél éves kisfiú érintőképernyős telefont? Egyáltalán telefont? Hova rohan ez a világ? A papagájt nem tartanám rossz ötletnek, csak a drága férjem kategorikusan kijelentette, hogy ő nem tűr el egy hangoskodó madarat a házunkban, így muszáj az ő érdekeit is figyelembe vennem. Pedig nagyon jó lenne, ha egy kis felelősségre tudná nevelni az én kis bohém fiamat egy kedves kis állat, ha már nekem nem megy túl jól. :-)
Emma persze olyan kutyát szeretne, amelyik a házba is bejáratos, viszonyt annak hullik a szőre, és félek, hogy nem győzném takarítani a sok szőrpamacsot. Nem beszélve arról, hogy drága férjuram a benti kutyát is megvétózta már a legelső gondolat halvány szikrájának megjelenésekor. Az egér szóba sem jöhet lsd. a hörcsögös posztot. Ugyanilyen okból Lizi hörcsöge is ugrott. Filly póniból már van egy rakás, minek ide még 10 darab és Rebekának is van legalább 4-5 babája, de kedvenc minimum kettő.

És akkor még nem is írtam a pénztárcámról, ami kb. 2000-3000 Ft-ot tudna megengedni gyerekenként, az pedig ilyen karácsonyi kívánságok esetén édeskevés....

A szívemre hallgassak, vagy az eszemre? Csináljak még nagyobb adósságot, vagy magyarázzam el a gyerekeknek karácsony napján újra, mint ahogy eddig mindig, hogy nekünk nincs sajnos túl sok pénzünk, mert építettünk egy gyönyörű szép nagy házat és jön egy újabb tesó is és ezért úgy el vagyunk adósodva, hogy kb. nyugdíjas korunkig törleszthetjük a részleteket, örülve, ha egyáltalán törleszteni tudjuk és még ételre is marad a kasszából?
Vagy hallgassak a szívemre, de kicsit csempésszem bele az eszemet is és akkor kisebb lesz a gyerekek csalódása viszont a növekvő adósság is?
Vagy vegyem komolyan a pénztárcámat, mert jövőre nagyon nehéz hónapok következnek kb. másfél évig anyagilag az új autónk miatt és ígérjem meg a gyerekeknek, hogy jövő karácsonykor már olyan ajándékokat kaphatnak, amire igazán vágynak? Így legalább a férjem egészségét óvnám, mert igazán őt stresszeli a családi kassza üressége. És akkor eszembe jutnak azok az emberek, akiknek még karácsonyfára, szaloncukorra sincs pénzük ilyenkor, nemhogy ajándékokra. Sőt még tüzifára se nagyon....

Számomra nagyon nehéz dolgok ezek, nehéz jól, okosan döntenem. Ti hogy csináljátok?

2011. november 8., kedd

Ideális korkülönbség

Egyáltalán létezik ilyen testvérek között?


Amikor összeházasodtunk a férjemmel, tervezgettük, hogy hány gyerkőcöt szeretnénk majd. A maximális szám a 6 volt és így azt találtuk több szempontból is ideálisnak, ha két évenként jönnek a gyerekek.
Egyrészt így 36 éves koromig megszülethet mind a hat (26 évesen szültem az elsőt), másrészt úgy gondoltuk, hogy egy két éves már tud járni, nagyjából beszélni, így nem lesz olyan nagy teher egy következő csöppség gondozása. És abban is bíztunk, hogy a két év viszont elég kicsi korkülönbség még ahhoz, hogy össze tudjanak nőni a gyerekek, azaz jó játszótársai lehessenek egymásnak. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem számított az, hogy így újra GYED-en lehetek, ami több tízezer ft-tal több, mint a GYES.


A harmadik gyerkőc után én szerettem volna egy kicsit hosszabbat pihenni, mondjuk 2és fél, 3 év korkülönbség, de a férjem meggyőzött, így sorban, terv szerint jöttek a kis manók. Sok számításunk bejött és sok nem. Pl. tényleg nagyon jó játszótársai lettek egymásnak a gyerekek, kb. 1, másfél éves kortól már partner volt a legkisebb is sok játékban a többieknek. Érdekes módon a termékenységem is mindig kb. ilyen ütemben tért vissza, amit az is jelez, hogy Félix, 6. meglepetésgyerkőcként is majdnem két év különbséggel fog érkezni Rebeka szülinapjához képest. És örülök annak is, hogy 36 éves leszek ekkor, mert remélem, hogy még lesz erőm a tengernyi feladathoz, amit ennyi kis pulya ellátása jelent. Na és persze a GYED-en maradással járó anyagi számításaink is bejöttek, ami sajnos ebben a mai világban nagyon nem elhanyagolható.


Viszont tény, hogy pl Helena és Emma között 4 év különbség van, köztük van az eddigi egyszem fiúnk, és a két lány olyan jól eljátszik egymással, kimondottan lányos dolgokat, mintha csak két év lenne köztük. Másrészt az az igazság, hogy amióta először megtapasztaltam azt, hogy milyen elsöprő erejű az a szerelem, ami egy újszülött és az anyukája között szövődik, a már drága, tündéri és igazából még szintén kicsi, 2 éves tesó mellett, na azóta mindig olyan lelkiismeretfurdalásom van már előre is. Most pl. Rebekával. Olyan édes, pici, szopizó, még olyan picinek, törékenynek tűnik és az is.
És aztán tudom, hogy megszületik majd a még kisebb, még törékenyebb, még ölelgetni, hordozgatni valóbb, még többet szopizó kislegény és hirtelen Rebeka szinte nagylánnyá válik majd mellette. Hiába a sok tandemszoptatás, hiába a sok külön ölelés, sőt, akár külön szopizás is, azért ő már akkor a szememben egy önállóbb kis lény, akinek az jut az öccse mellett mégiscsak, hogy neki kell majd többet várnia rám és nem az öccsének. És tudom, hogy ez így van rendben, csak néha úgy érzem, hogy nem 2 év korkülönbséggel, hanem inkább 3 vagy 4.


Nem egyszerű a kérdés és nem is egyszerű a válasz. Talán nincs is "jó" válasz. Mindenesetre megpróbálom majd most is a lehető legtöbbet adni nem csak a két legkisebbnek, hanem mindannyijuknak.
A mostani két legkisebb

2011. november 5., szombat

Biciklizünk

Most az egyik "szuperanya" oldalamról írok, aztán persze "lebuktatom" magam. :-)

Szóval még húsvét tájékán megfogant bennem az ötlet, hogy kéne egy biciklis utánfutó, amiben két gyerkőcöt is tudnék fuvarozni. Nézegettem a hirdetéseket, licitálós oldalakat, és pár napon belül találtam is egy megfelelőnek tűnő darabot. Összesen 10-szer használták, csak pár karcolás a kerekeket védő alumíniumcsövön, két gyereket is elbír, max. 40 kg-ig és hátul van egy kis tárolórész is. Ja, és persze esővédő is van rajta.
Kb. 10-12 ezer forinttal volt így olcsóbb egy újonnan vásároltnál (amit nem sokkal a vétel után láttunk egy nagy barkácsáruházban), beleszámolva a postaköltséget is.
Nagyon könnyű volt összeszerelnem és persze rögtön ki is próbáltuk. A gyerekek odáig voltak a gyönyörűségtől! :-) Hamarosan ezzel jártunk oviba, boltba, suliba, sőt még a 20 kilós csirke- vagy nyuszieleséget is simán bírtam ezzel. A két nagy gyerkőc már tud biciklizni, így ők szépen jöttek mögöttem.
Eleinte Rebekát a hátamra kötve vittem hordozókendőben, aztán sikerült vennünk egy vázra szerelhető biciklisülést és azóta az az ő helye, amit nagyon-nagyon szeret.
Mára már a két iskolás egyedül hajt biciklivel a suliba, ami 20 perc gyaloglásról 5 perc biciklizésre rövidítette a menetidejüket. Sokáig én mentem elöl és hangosan kiabáltam hátra, hogy most miért teszem ki a  kezem, miért nézek jobbra, balra, stb. Aztán ők mentek elöl, felváltva és akkor előre kiabáltam, hogy "KisGyőző, már megint nem néztél be jobbra!", vagy "Helena, elfelejtettél jelezni!" Szerintem már messziről megismerte a város, hogy mi jövünk arrafelé... :-)
A legújabb, hogy most már a zenesuliba is bicajjal mennek egyedül, ami azért nagy szám, mert át kell menniük a 4-es főúton is. Szerencsére van egy lámpás gyalogátkelő, úgy tanítottam nekik, hogy ott menjenek, mert talán még az a legbiztonságosabb. De még így is elmagyaráztam nekik, hogy nem elég, ha zöld a lámpa, szét kell nézni rendesen, mert őrültek bármikor jöhetnek arra, akiknek semmi sem szent.
És még így is rendszeresen elmondok egy fohászt, amikor elindulnak, mert sosem lehet tudni, de valamit a Gondviselésre is muszáj 5+1 gyereknél bízni. :-)
Szóval Emmát (5 és fél) és Lizit (3 és fél) viszem az utánfutóban, Rebekát pedig a biciklis ülésben. Mindig megcsodálnak minket, ami néha már zavaró. A legviccesebb beszólás eddig az volt, hogy "Itt jön Máricsui!", aki állítólag egy szappanopera főszereplője és hasonló kis vontatmánnyal vitt gyerekeket. A legdurvább pedig egy anyától a fiának, hogy "Mondtam, hogy várj még, mert itt jön a riksás!" A leggyakoribb, hogy "De jópofa kis járgány, nekünk is kellene egy ilyen!"
Ma már a 24. hetet taposom Félixszel és rájöttem, hogy elvileg sík vidéken élünk, mégis vannak kisebb-nagyobb emelkedők a városban, amit nagyon meg is érzek, főleg ha ellenszélben kell tekernem.
Nem tudom meddig fogom bírni, de amikor nem muszáj, akkor már nem is használom az utánfutót, csak a biciklimet a gyereküléssel.
Szép időben, normál állapotban, nem nagy pocakkal tiszta élvezet a bringázás így, és komoly erőnléti edzéssel is felér, ami nem mellékes, hiszen fitnessz-terembe járnom, de még futni sincs időm a gyerekek mellett.

És akkor írhatnám, hogy milyen környezettudatosak vagyunk, meg sportosak, de őszintén szólva tisztán anyagi okok miatt döntöttem az utánfutó mellett. Kiszámoltuk, hogy kb. 1 hónap alatt megtérül az ára, mert egyszerűen nem bírtuk már fizetni a sok autókázással járó benzin, ill. most már dízel költségeket. Ha gyalog mennénk, akkor egyszerűen nem maradna időm a háztartásra, mert eléggé messze van a suli, zenesuli és főleg az ovi gyerektempóban.
Így aztán büszkén mutathatom a fényképet, hogy milyen zöld, meg sportos vagyok, pedig csak spórolni próbálunk...:-)
Tavaszi járat

Őszi járat

2011. november 4., péntek

Falfirkák

Már a legszófogadóbb első leányzó is szívesen rajzolt a régi kis lakásunk tapétájára, falára. Amikor először láttam, még vicces volt, de aztán már egyáltalán nem tetszett, sőt, utáltam a gyülekező sok csúfságot.
Később kisGyőző is szívesen alkotott, sőt, képes volt még 7 évesen is felvésni a falra, hogy "Rebeka". Persze tagadta, hogy ő lett volna a bűnös, de mivel az ő magasságában volt az írás és rajta kívül még csak Helena tud írni, így nem volt kérdés számomra, hogy ki volt az elkövető.
Emma legalább aranyos kis cicákat és hercegnőket rajzolgatott, csak sajnos nem csak a falra, hanem a szép fenyő komódokra is, jó alaposan belenyomva a golyóstollat a puha fába...
Lizi Emma példáját követte, sőt néha-néha még most is követi így 3 és fél évesen.


Ám Rebeka még ebben is kimagaslik a többi gyerkőc közül. Hihetetlen termékeny, "grafitisvénával" megáldott kis nőszemély. Persze a maga másfél évével még inkább komoly firkákat alkot, mint feliratokat, vagy képeket, de lassan nincs a házunk belső falai közül egy szűz felület sem.


Lehet, hogy én vagyok túl merev, de nekem ezek az irka-firkák a falon nem tetszenek, kifejezetten bántják a szememet. Próbálom a művészetet látni benne és főleg a művészt a gyerkőcben, de főképp az előbbi nem megy. Ezért is festem már nem tudom hányadszorra kis festőhengerrel újra le a falakat, hogy legalább halványítsam ezeknek az alkotásoknak a "ragyogását". :-)






Ez van, én már csak ilyen vagyok.... :-)

2011. október 12., szerda

Elegem van!

Néha elegem van. Mindenből és mindenkiből és nagyon. Szeretnék szabadságra menni, de mindenképpen olyan helyre, ahol nincsenek gyerekek.


Ma reggel a szokásos "Öltözz már kisfiam!", Induljatok már, mert elkéstek!"-kel kezdődött a nap, de ezt már megszoktam. Amikor viszont Emma elkezdett hisztériázni, hogy nem akar oviba menni, mert ott "szabályok" vannak (a miénkénél szigorúbb napirend és feladatok) és mindezt igazából azért, mert nem engedtem meg neki, hogy indulás előtt mesedvd-t nézzen, na akkor már kezdtem kiborulni.
Tekertem a bringával, az ülésben Rebekával, az utánfutóban Lizivel és Emmával és a pocakomban a pont félidős Félixszel és láttam, hogy hogyan szedik össze a kukások a kirakott szelektív hulladékot. És a meggebedés közben eszembe jutott, hogy én elfelejtettem kirakni a 3 és fél zsák papírt, műanyag palackot. Persze mire hazaértünk az oviból, már lekéstem azzal, hogy pótoljam a hiányt. Nagyon elkeseredtem, mert amikor fizikailag fáradt vagyok, akkor sokkal sötétebben látom a dolgokat, hamarabb kiakadok.
Megpróbáltam a férjemre fogni és sms-ben számonkérni rajta, hogy miért nem szólt időben? Ő meg szépen megírta, hogy szólt még a hétvégén, csak valószínűleg én nem figyeltem már megint rá eléggé. Áááááá.....!!!
A gyerekek lassan hazaértek és persze hozták a szokásos formát: azon veszekedtek, hogy ki miért nem várja meg a másikat, meg melyikőjük a nagyobb bunkó. Sikerült "frappánsan" lezárnom a vitájukat azzal, hogy mindketten bunkók. Jaj, olyan "jófej" vagyok, hogy sírni tudnék magamtól.
És én ilyenkor, amikor nagyon-nagyon fáradt vagyok van, hogy el is sírom magam. Egyszerűen a fáradtságtól. Régebben kétségbeesésemtől, de manapság már tudom, hogy ez csak egy ilyen nap, nem kell komolyan venni, csak valahogy át kell evickélni rajta. Ha sírva, akkor sírva.
Gondolkoztam rajta, hogy jó-jó, átevickélek én, de mi van a gyerekekkel, hogyan élik ezt ők meg? Nekik milyen ez a nap, amikor az anyjuknak éppen "elege van" mindenből, így belőlük is?
Biztosan nem jó! Sőt, nagyon lélekromboló lehet...
De mit tehetnék ilyenkor, hogy gyorsabban visszaálljon az életkedvem? Persze, tudom "szabadságra kéne mennem", magyarul sürgősen gyerekmentes programot kéne csinálnom mondjuk a rendrakás, főzés helyett.
Milyen könnyen hangzik, de fogalmam sincs, hogy hogyan oldhatnám meg konkrét emberi segítség nélkül?
Persze lehet, hogy csak annyit kéne, hogy amíg a kicsi alszik és a nagyobbak még oviban, suliban vannak, addig benyomni egy dvd-t a kicsit nagyobbnak, kikapcsolni a telefont és leülni meditálni vagy jógázni vagy imádkozni, vagy relaxálni, kinek hogy tetszik.
Legközelebb megpróbálom, ha eszembejut a nagy dúlás-fúlás közben. Ígérem. :-)

Hörcsög lesz az óvodai jele?

Jó rég nem írtam, de mentségemre legyen írva, hogy pörögtek is velünk az események rendesen.
Először is Lizivel kapcsolatban minden vizsgálat negatív, egyedül a székletvizsgálat eredményére várunk még. Őszintén szólva megnyugtatna, ha az pozitív lenne, mert akkor tudnám a kiütései okát, nem csak egy homályos, bizonytalan magyarázat állna a furcsa csalánkiütései mögött.

Aztán sikerült vennünk eléggé kalandos úton végre egy 8 személyes autót. Mit autót? Egy buszt! :-) Ennek kapcsán szívesen felvázoltam volna a béka feneke alatt leledző családi kasszánkat, de rájöttem, hogy azonkívül, hogy ez túl intim is, ráadásul igazából még a legtöbb embernek unalmas is lenne, mert a családok zömében ismerős problémák a pénzügyek miatti feszültségek és az ebből eredő viták, veszekedések. Így rájöttem, hogy jobb, ha viták helyett támogatjuk egymást és örülünk annak, amink van: egymásnak, a gyerekeinknek, annak, hogy egészségesek vagyunk, hogy van mit ennünk, van tiszta ruhánk és meleg házunk.

Hétvégén almát szedtünk az egyik szomszédos faluban. Felavattuk az új autót és nagyon jól éreztük magunkat. A gyerekek versenyt másztak a fákra, hogy minél több almát szedhessenek, így hamar összejött 120 kg. Ez elég lesz talán év végéig. Mindenesetre a C-vitamin be van raktározva a pincénkbe karácsonyig!

És a lényeg, a fő attrakció, ami címet is ihlette.... Ki nem találnátok: ma a 19. heti ultrahangon kiderült, hogy egy egészséges KISFIÚT hordok a szívem alatt!!!
De hogy jön ide a hörcsög és főleg ovis jelként? :-)))

Szóval az első 5 gyerkőc szépen "rendesen" tervezve volt, úgy ahogy kell. (A férjem még egy helyre kis excel táblázatot is gyártott a házasságunk elején műszaki ember lévén :-)) És persze mindig nagy-nagy boldogság következett a teszt pozitívvá válásakor.
Az 5 gyerkőc után még gondolkoztunk egy darabig a hatodikon, de hamar beláttuk, hogy elég nekünk 5. Öt gyerekszobát terveztünk és építettünk, 7 személyes (volt) az autónk és én is éreztem, hogy kezd elfogyni a türelmem, a türelmünk.
És akkor a nyaralásunk alatt hasított belém a gondolat, hogy nem a közelgő és egyben már késő menstruációm jele az alhasi fájdalom, hanem egy újabb terhességé. Igen, ilyen csúnya szóval, mert enyhén szólva nem irigyeltem magam.
Dühös akartam lenni valakire vagy valamire, de nem találtam meg a dühöm tárgyát. A férjemre nem lehettem dühös, mert ebben a gyerkőcben pontosan ugyanakkora részem volt, mint neki. :-) A "fentiekre" sem tudtam haragudni, mert egy bennem létrejövő életért hogy lehetne már haragudni. Arra a kis babnyi manóra sem tudtam haragudni, de sajnos örülni sem tudtam neki. Láttam egy filmet, amiben az elején egy nő azt hitte, hogy terhes, végül kiderült, hogy csak álpozitív volt a teszt és ő örült ennek. Én meg irigykedtem rá, közben meg végtelen lelkiismeretfurdalásom volt emiatt.
Azt mondogattam a babának, hogy ne haragudjon, de én nem tudok neki örülni, és hazudni sem tudok neki, de mindent megteszek, hogy ez változzon. Csak fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem?
Aztán kicsit később megtaláltam egy ősrégi zongorakottámat, benne két nagyon szép, szomorkás darabbal. Azokat játszottam neki és magamnak, mert nagyon jól kifejezték a zavaromat, félelmeimet, szomorúságomat és fura, hogy ezt írom, de ezeknek az érzéseimnek a szépségét. Azt, hogy föl mertem vállalni őket.

És akkor néhány hét múlva jött az áttörés, a megvilágosodás a végtelen kacagás egy hörcsög, pontosabban egy fűegér képében. Egyik este lefeküdtünk a férjemmel aludni, amikor meghallotta, hogy az aznap kb. tizedszerre kiszökött fűegérkénk az ágya melletti kis éjjeli szekrény fiókjában kotorászik. Gyorsan elkaptuk és beraktuk a helyére. Visszafeküdtünk és akkor ott a csöndes sötétben világosodtam meg, hogy a mi kis potyautasunk foganásakor a még akkor élő és gyakran kiszökő hörcsögünk (pontosabban Lizié) is gyakran ebben a fiókban kötött ki, ott, ahol a gumióvszereket rejtegetjük. Mert persze ki nézi a sötétben este, a finom hevületben, hogy van-e lyuk a gumin???
Én ezen annyira, de annyira elkezdtem kacagni, hogy alig bírtam elmondani a férjemnek és nem is bírtam percekig abbahagyni. Szegény férjem először nem tartotta ezt viccesnek, de aztán a jó kedvem őrá is átragadt és hosszú percekig vihogtunk hangosan, annyira, hogy másnap meg is kérdezte az egyik gyerkőc, hogy ugyan mit nevettünk annyira az éjjel. Én persze, rögtön kitaláltam, hogy ennek a születendő gyerkőcnek hörcsög lesz a jele az oviban, mert egy hörcsögnek köszönheti, hogy van.

Hát ilyen egyszerű a válasz a címben szereplő kérdésre. És azóta, hogy kiderült, hogy nem csak egészséges, de egy plusz ajándékként még kisfiú is, azóta újra visszatért az az érzésem, hogy nincs előttem akadály, mindenre képes vagyok.

Mindenesetre a fűegeret lecseréltük teknősre.... :-)))
Jó éjt mindenkinek!

2011. október 10., hétfő

Az erő legyen velem!

Amióta nagycsaládosok lettünk egyre többször kérdezik meg tőlem, hogy honnan van erőm ennyi gyerekhez, a háztartáshoz, a nagy kerthez, jószágokhoz stb?

Sokat gondolkoztam ezen, mert néha úgy érzem, hogy tényleg erős, mindenre képes vagyok, néha meg úgy látom, hogy én vagyok a világon a leglustább anyuka.
Sok olyan anyukát ismerek (köztük magamat is még 1-2 gyerekes koromból), akiken azt látom, hogy képtelenek olyan rendet és tisztaságot tartani, főzni nap, mint nap, mint amit én 5 gyerek mellett tartok. Pedig aki járt már nálunk az tudja, hogy igazából itt nem rendről és tisztaságról van szó, hanem elviselhető koszról és kupiról. :-)
Emlékszem, hogy amikor még csak egy gyerekünk volt iszonyatos nehézséget jelentett egy ebéd megfőzése, a mosogatás, teregetés stb. El sem tudtam képzelni, hogy hogy fogom ezt több gyerek mellett csinálni, pedig már akkor minimum hármat szerettünk volna. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mit össze tudtam parázni, ha mondjuk csak náthás lett az egyik.
És ilyenkor olyan büszke vagyok magamra, hogy lám-lám, azért tud a házunk olyan állapotban lenni, hogy vendégeket merjünk fogadni, minden nap meleg ebéd van az asztalunkon (ami 8 személyes, úgyhogy jogos, hogy jön Félix :-)) és még a kert, veteményes, jószágok is rendben vannak ha éppen nem az első trimeszterem áldozatai. Érzem, hogy ugyan messze nem vagyok tökéletes, de azért erős vagyok és főleg elégedett önmagammal.
És akkor eszembe jutnak a szintén nagycsaládos ismerőseim, akik még nálam is többet bírnak: kreatívkodnak (én sajnos utálok kreatívkodni), állandóan új dolgokat sütnek-főznek és még élvezik is (én sajnos utálok főzni), ilyen-olyan csoportokba járnak, vezetnek, sportolnak, és a hobbijuk általában önként végzett segítő munka, de nem ám olyan kis mennyiségben, mint ahogy én csinálom, hanem hihetetlen sok telefonhívás, e-mail formájában.
És ilyenkor nagyon szégyellem magam. Mert tudom, hogy a nagyjábóli rend igazából nem az erőmből táplálkozik, hanem a rendmániámból, ami sokszor annak rovására megy, hogy a rendrakás helyett a gyerekekkel foglalkozzam. És tudom, hogy sokkal kreatívabbnak kéne lennem a gyerekek miatt is, meg sokkal egészségesebben kellene étkeznünk és ahhoz (a pénzen kívül) az is kellene, hogy nagyobb örömmel álljak a konyhai pulthoz napközben. És akkor arról már nem is szólok, csak nagyon halkan, hogy hányszor, de hányszor elvesztem a türelmem és kiabálok a gyerekekkel és olyanokat is vágok a fejükhöz, amivel talán meg is sebzem a kis lelküket. :-(
Ilyenkor nagyon-nagyon elkeseredem, mert kimondottan gyengének, negatív családi örökségektől terhelt, hisztis nőnek érzem magam, nem pedig egy elfogadható anyukának.
Szenvedek ilyenkor magamban pár percet, órát, aztán jön oda hozzám sírva az egyik, mert a másik elvett tőle valamit és már nincs időm ezen nyavalyogni. Csinálom ahogy tudom.
Mert van egy engem, minket nagyon szerető férjem, van 5+1 gyerekem, akik mellett kénytelen voltam megtanulni a lazaságot, legalábbis egy bizonyos fokát, ami viszont rengeteg energiámat felszabadítja, és végül, de nem utolsó sorban azt csinálom, amit szeretek.
Hát innen van az erőm, az energiám, a jókedvem. És innen ered az is, hogy meg tudjak bocsátani magamnak, amikor nincs erőm és türelmetlen, lusta anyuka vagyok.

2011. szeptember 25., vasárnap

Egy kis vonatozás, egy kis villamosozás, egy kis könyvesboltozás

Nekem is, mint a legtöbb nagycsaládos anyukának az egyik legnagyobb problémám az, hogy mikor és hogyan tudnék külön időt szakítani egy-egy gyerkőcre. A minap sajnos egy betegség kapcsán sikerült ezt megtennem Lizivel, a 3 és fél éves, negyediknek született kis tündérrel.
Az történt ugyanis, hogy már x-dik fertőzéses megbetegedése kapcsán durva csalánkiütései vannak, de nem köthető kórokozóhoz, gyógyszerhez, semmihez. Ezért nagy nehezen sikerült elérnem, hogy a férjem vegyen ki egy szabadnapot én pedig felutaztam Lizivel Pestre az egyik kórház gyerekallergológiai osztályára, abban reménykedve, hogy itt komolyan veszik a panaszait és valódi kivizsgálást kezdenek.

Reggel kibicikliztünk a vonatállomásra és miután sikeresen lekéstük a kiszemelt vonatot, a váratlanul nyert időt pogácsa és gyümölcsital vásárlásra fordítottuk. Én kértem egy capuccinót is, amivel sikeresen leégettem a nyelvem és sajnos még így is majdnem elaludtam a 3/4 órás vonatúton.
Lizi nagyon élvezte, hogy nézheti a tájat és kommentálhatja is sok-sok kérdéssel fűszerezve. Én is szeretem a kis locsogóját, hiszen pont abba a korszakba kezd belépni, amikor annyira aranyosokat tudnak mondani, meg kérdezni, hogy ha lenne rá kapacitásom és lejegyezném, szerintem könyvformátumban kiadva tuti meggazdagodnék belőlük. :-)
Muszáj leírnom egy sztorit, ami még a vonatozás vége felé történt és sikeresen megoldotta azt a problémámat, hogy kellőképpen felébredjek. Előttünk egy 2 éves kislány utazott az anyukájával, szemben velük az apukája és a kb. 6-7 éves tesója. Az apuka és a nagytesó az utolsó előtti állomáson szálltak le, az anyuka pedig tovább utazott a kicsivel azzal, hogy elintézik amit kell, aztán találkoznak az apukával és a testvérrel. De a kislány ezt nem fogta fel, nagyon megijedt és keservesen sírni, nyűglődni kezdett. Ez meg persze az anyukát zavarta, de hát kit nem zavar, ha sír a gyereke. Erre odajött egy egyébként jó szándékú néni, és elkezdte mondogatni a kislánynak, hogy nézzen körül, rajta kívül senki nem üvölt, ne üvöltsön ő sem. (Persze, rajta kívül senki más nem volt a vonaton, aki még csak két éves és úgy érzi, hogy most veszíti el az apukáját és a testvérét.) A kislány persze megszeppent az idegen nénitől és hirtelen abbahagyta a sírást, amit a néni győzelemként élt meg és azt mondta neki, hogy nevessen csak szépen, mert ilyenkor sokkal szebb és akkor a többi ember is rámosolyog és szereti, de ha üvölt, akkor nem mosolyognak rá és... Itt szerencsére elhallgatott a néni. Attól tartok, hogy még egy két éves is megérzi ezeknek a mondatoknak az üzenetét. És nekem az ilyen és hasonló szövegektől a normális tartományba ugrik az egyébként mindig alacsony vérnyomásom.

Szóval vonatozgattunk, majd kettő villamossal is villamosozgattunk. A kórházban viszonylag rövid idő alatt végeztünk. Lizi nagyon jól viselte a vizsgálatokat, csak a vérvételnél tört el a mécses, de ott is inkább csak az ijedtségtől. Persze megígértem neki, hogyha szépen viselkedik és lesz rá időnk, akkor bemegyünk egy akkora nagy könyvesboltba, mint egy emeletes ház és ahol annyi mesekönyv van, mint egy nagy folyosón. Ez annyira felvillanyozta őt, hogy a visszafelé úton szinte percenként kérdezte meg, hogy mikor érünk már a könyvesboltba. Két ilyen kérdés között csodálkozva vette tudomásul, hogy Lekvár sziget megálló is létezik a villamos vonalán. (A Mechwart ligetet értette ilyen aranyosan félre. :-))
A könyvesboltban a legjobban természetesen a hercegnős és a Bogyó és Babócás könyvek nyűgözték le őt, én mégis galád módon egy Hiszti mesék című könyvet vettem neki, ami végül nagyon is bejött, mert már a vonaton kétszer végigolvastatta velem, és itthon is nemegyszer.
Amikor szálltunk fel a vonatra nagyon elszomorodott, hogy hazamegyünk és nem a Balatonra. (Ott nyaraltunk a nyár elején, ott derült ki, hogy nem a menstruációmat kell várnom a nyaralás kellős közepére, hanem egy meglepetés babát tél végére. :-))
Amikor viszont leszálltunk a vonatról és elindultunk a biciklimegörzőbe, már mosolyogva nyugtázta, hogy "Egy kicsit vonatoztunk, egy kicsit villamosoztunk, egy kicsit könyvesboltoztunk."

Éjszaka aztán újra csak az övé voltam és sajnos ismét betegség kapcsán, mert nagyon magasra felszökött a láza. Így mellé feküdtem és amíg vártuk a lázcsillapító hatását, addig a saját testemmel próbáltam csillapítani a lázát. (Milyen jó, hogy minden gyerek felnőtt méretű ágyba kerül ki a szülői ágyból, így nem kell ilyen esetekben a szűk hely miatt szenvednünk.) Másnap elkezdtük nála is az antibiotikum kúrát, mert ez a magas láz a több napja tartó csúnya köhögés után meggyőzött, hogy nála is szükség van rá, ugyanúgy, mint a kishúgánál.
Mára nagy megnyugvásomra sokkal jobban van, egyértelműen hat az antibiotikum és még én is nagyjából végigaludhattam az éjszakát végre.

Jaj, de szeretnék legalább havonta egyszer minden gyerkőccel eltölteni egy fél napot és ha lehet, akkor nem azért, mert betegek!!!

2011. szeptember 21., szerda

Bemutatom a családot




Lassan 11 éve házasodtunk össze a férjemmel és valami mesés módon, még mindig ott tartunk, hogy "boldogan éltek, míg meg nem haltak."

Ő az egyik vezető telekommunikációs cégnél dolgozik a fővárosban, így naponta ingázik tömegközlekedéssel. Bátran mondhatom, hogy mindene a család, szeret és igyekszik is hamar hazajönni a "dolgozóból", hogy aztán itthon vegye ki a nem is kis részét a család életéből. Bár ő is olyan "igazi pasi", mégis számtalanszor elcsodálkozom, hogy hogy a csudába sikerült nekem megtalálnom miszter Tökéletes-t?
Jómagam orvosként végeztem, de egy év praktizálás után sorban jöttek a gyerekek és mivel ez még mindig tart, eszem ágában sincs orvosként tovább dolgoznom, pláne nem kórházi orvosként. A gyerekek érkezésével új szakma is adódott az életembe, mégpedig a szoptatási tanácsadás, szaktanácsadói munka. Érdekes kiegészítője a mindennapjaimnak, mert kicsit más, mint az egész napos robot, mégis valamiképp kapcsolódik hozzá.
3 éve költöztünk vidékre, azóta veteményesünk, gyümölcsösünk, jószágaink vannak, ezek is jórészt az "munkakkörömbe" tartoznak, de nagyon élvezem a farmerkodást.

2002-ben született Helena, aki egy kedves, okos, gyönyörű tehetséges kis-nagylány. Tipikus első a mindenkinek megfelelni akarással, viszont nagyon könnyű vele az élet, sőt arra kell koncentrálnunk vele kapcsolatban, hogy fedezze fel a saját elképzeléseit is.

2004-ben érkezett egyszem fiúnk Győző. Ő kétoldali vesemedencetágulattal és refluxszal született, ezért 1 évig mindennap antibiotikumot kellett kapnia, és rendszeresen kellett 4 éves koráig vizsgálatokra járnunk. Mára hála Istennek makk egészséges, semmi nyoma a kezdeti izgalmaknak. Ő egy igazi fiú és egy igazi második gyerek. Imádja az autókat, a műszaki dolgokat, a fiús sportok érdeklik, és nagyon szeret versenyezni. Veszíteni annál kevésbé, a kudarcot nem viseli túl jól. Viszont örökölte apja matematikai tehetségét, aminek nagyon örülök, mert rólam nem mondható el, hogy matekzseni lennék... És ő is olyan kedves, nyitott emberke, mint amilyenbe én is beleszerettem tizenegynéhány évvel ezelőtt.

2006-os Emma lányunk. Ő meg nagyon sok mindenben hasonlít rám. Kezdve az állatszeretetén, át a fésülködni nem nagyon akarásán egészen a hétalvóságig.
Vékony, de erős, ügyes mozgású kislány aki épp a bájos "én vagyok a világon a legszebb hercegnő" korszakát éli.

2008-ban született Lizi. Amikor megszületett hamar rájöttem, hogy ő olyan típusú emberke, aki, ha nem veszik komolyan a finom kis jelzéseit, akkor könnyen lemond a szükségleteiről, amolyan "jó baba." Ezért igyekeztem jól "elrontani, elkényeztetni". Mára úgy látom sikeres volt az akció, mert egyelőre nincs a családban nála hangosabban visító, hisztiző, parancsolgató embernél, vagyis mindig tudtunkra adja, hogy őneki igényei vannak, nem is akármilyenek. Egy tündér!!!

2010-es születésű Rebeka babánk, aki már nem is olyan kisbaba, mivel már ő is másfél éves, ami számomra őrület. Valami hihetetlen ügyes mozgású, és eszes kismanó, szoktam is halkan mondogatni, hogy ilyen gyerekem még nem volt. Mindenesetre arra szuper bizonyíték, hogy egy 5. gyerkőc is tud újdonsággal szolgálni, nem is kevéssel.

És 2012 várjuk a 6 babánkat. Vicces, hogy ismét két év lesz a két legkisebb között, mert az első 5-öt terveztük, ő pedig csak úgy jött, magától, mondhatnám azt is, hogy potyautas, meg azt is, hogy szerelemgyerek. :-)
Még nem tudjuk, hogy kisfiú lesz-e vagy kislány. Nem mondom, sokan örülnénk, ha kisfiú lenne, már csak azért is, mert fiú név már pár gyerkőc óta készen áll a tarsolyunkban, de őszintén mondhatom, hogy igazán örülni fogunk akkor is, ha kislány lesz. Igazából csak a névvel lennénk bajban, az egy külön szülés lenne, azt hiszem.
Csak egészséges legyen! Mondogatom mindig.