2012. június 8., péntek

Életjel

A múltkori bejegyzésem óta sokan felhívtatok, írtatok, biztattatok, amit nagyon köszönök! Hálás vagyok, hogy ilyen sokan gondoltatok ránk, adtatok ötleteket és felajánlásokat a segítséghez!
Végülis édesanyám majdnem 3 hétig nálunk volt, rengeteget segített, így nem haltam bele esténként a fáradtságba. Nagyon-nagy segítség volt és végre ő is jól kiunokázhatta magát! :-)

Voltunk Telecomos gyereknapon, vége az ovinak, az úszásnak, lassan a zenesulinak is és végre-végre a sulinak is! Szerintem én már jobban várom a végét, mint a gyerekek... :-)

Ma Félixnek többször is sikerült a hátáról a hasára fordulnia! A neurológián azt mondták, hogy csak alkati dolog nála a kis kutacs, nem kell izgulni, elég, ha "csak" szépen nő a kis buksija! 
Közben gyerekorvost is váltottunk, egy másik faluba kell átjárnunk, de úgy tűnik megérte, mert már most nagyon szimpatikus az új doktornénink!

26-án megszülettek Cirka kiskutyái és egy kis kecskével is gyarapodtunk, illetve újra van két nyuszink. Jut eszembe: KisGyőző is megkapta a régóta áhított "saját állatát" egy csuklyás patkányfiú képében. Webber lett a neve.. :-)
Idén nem megyünk nyaralni, de Helena megy egy színjátszó táborba és Győző egy labdásba 1-1 hétre. Ez a férjem egészségpénztára miatt akciós, így megfizethető nekünk is. Júliusban 1 hétre megy a négy nagy gyerkőc a nagymamához, illetve azon a hétvégén majd mi is ott alszunk a két kicsivel. Meg anyósomék viszik 4 napra Helenát és Győzőt Balatonfüredre.
Remélem, hogy szép nyarunk lesz! Egy biztos, már látom, hogy ez az év, hasonlóan az építkezés évéhez az egyik "hőskorszakunk" lesz, mert nagyon-nagyon fárasztó. De sebaj! Minden gyerkőcünknek elmondtam, amikor megszülettek, hogy "Ne félj, mert igaz, hogy baromi nehéz lesz az Élet, de GYÖNYÖRŰ!" :-)


2012. május 13., vasárnap

S.O.S.

Régóta nem írtam és nagyon egyszerű az oka: sem időm, sem erőm nem volt írni.
Pár héttel Félix születése előtt a barátnőmmel beszélgettem telefonon és neki nyavalyogtam el a félelmemet, hogy nem fogom erővel, türelemmel bírni a hat gyerkőcöt, a háztartást. Már akkor beláttam, hogy segítségre lenne szükségem, csak azt nem láttam, hogy honnan is kérhetnék.
Anyósom sokszor eljön hozzánk az 50 km-re fekvő falujukból, 2-3 napig marad és segít, de aztán siet haza, főleg mostanában, amióta beindult a kertszezon. Nagyon hálás vagyok neki, de az az igazság, hogy az ő nevelési elvei, étkezési szokásai merően eltérnek a miénktől és így sajnos sokszor feszültség van köztünk emiatt.
Bébiszitterre, ételrendelésre most nem futja, pedig mit nem adnék azért, ha nem kellene főznöm, mert nekem az összes házimunka közül az a legnagyobb mumusom. (Igyekszem is a gyerekeket sokat bevonni a főzésbe, hátha az egyiknek lesz hozzá kedve és tehetsége és 10 év múlva majd így megúszok egy-egy főzést...:-))
Azon is ötleteltünk a barátnőmmel, hogy közelben lakó fiatal lányt kéne megkérnem viszonylag olcsó órabérért, de ez sem nyerő, mert akit ilyennek ismerek, annak az anyukája nem engedi a leányzónak, mert nem tartja eléggé felelősségteljesnek... :-(
Szóba jött az is, hogy más anyukákkal összefogni és egyik nap egyikünk vigyázna a gyerekekre, másik nap a másikunk stb. Csakhogy ez nálunk úgy néz ki, hogy előbb-utóbb minden gyerek nálunk köt ki, mert "nekem már úgyis mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb"...
Anyukámat szerettem volna legszívesebben magam mellett tudni, a "régi" anyukámat, aki azelőtt volt, hogy depresszióba esett volna szülővárosomban, ami 100 km-re van tőlünk.
A telefonbeszélgetés végén már röhögtünk kínunkban, mert így szoktuk, ha valami már annyira fáj, annyira gáz, annyira nem látjuk rá a megoldást. Sokszor az együtt nyavalygás, majd röhögés is segít...

Közben a férjem visszament dolgozni, majd anyósom nálunk töltött egy hete is lejárt. Telnek a napok és én egyre fáradtabb vagyok. Ahogy nő Félix, egyre többet van ébren, és ilyenkor természetesen nem szeret egyedül lenni, de sokszor a kendő is sok már neki. Mert hogy nagyon-nagyon sokat van kendőben rajtam. Vagy elöl, vagy a hátamon, mert így rögtön észreveszem, ha valami gondja van, és marad két kezem is, hogy ellássam a gyerekeket, meg a házimunkát. De a nap végére mindig érzem a derekam, a hátam. Most van az az időszak, amikor hozzáedződik a hátizomzatom a hordozáshoz.
A két nagyobbik jár a suliba, a "nagyfiammal" a délután mindig egy kvázi folytonos küzdelem, hogy "csináld már a házit!" Minden nap délután 1 órára megyek Emmáért az oviba biciklivel, kendőben Félixszel,. utánfutóval hátul. Nagyon jó erőnléti edzés, de azért eléggé fárasztó ez is. Hétfőn délutánonként átjárunk a szomszéd város uszodájába, mert a három nagyobbik gyerkőc úszni tanul, így gyerekek be a kisbuszba, átöltözés, 1 óra várakozás a három kisebbel a nagyokra, majd szárítkozás, öltözés, hazautazás. És ott van még a veteményes, a tyúkok, a kutyák, akik közül Cirka kutyám május végén anyai örömök elé néz.

Nem, én nem vagyok egy "szuperanyu". Fáradt és kimerült vagyok. Néha olyan érzésem van, hogy szinte egész nap csak kiabálok a gyerekekkel. És tudom, hogy ez így nem mehet tovább. Emma lányom is megkérdezte a minap, hogy mi (a férjem és én) szeretjük-e őket. Visszakérdeztem, hogy "Szerinted?" Sajnos az volt a válasza, amit sejtettem, hogy "Nem, mert mindig kiabáltok velünk..." :-(((

Így hát megkértem anyukámat, hogy szedje össze minden erejét és jöjjön el hozzánk egy hétre segíteni. Ha csak annyit segít, hogy vigyáz a gyerekekre, amíg én kiszaladok ellátni a tyúkokat, kiteregetek, kicsit kapálok, elmegyek Emmáért Félixszel az oviba (mert Félixet még mindig mindenhová magammal viszem), már az is óriási segítség lenne nekem. Eljött áprilisban egy hétre és csoda történt: minden olyan nyugodt és békés lett hirtelen és anyukámnak sem lett szüksége tovább az antidepresszánsokra. Aztán megkértem, hogy májusban is jöjjön el egy hétre és felnyitotta a szemem, hogy mi az, amit anyaként még nagyon fontos lenne megvalósítanom és mindezt úgy, hogy semmit nem erőltetett rám, mindig mindenben hozzánk igazodott.

És most újra megkértem, hogy jöjjön el, mert kész, totál kivagyok... Van, amikor este, amíg arra várok, hogy a szintén hulla fáradt férjem lezuhanyozzon, hogy legyen ereje végigfürdetni és "ágybadugni" a bandát, csak sírok a kimerültségtől a nagy labdán ringatózva a karomban Félixszel.
Nem értem, hogy én miért nem tudok ennél erősebb, ügyesebb türelmesebb anyuka lenni, mint ahogy más 6-7 gyermekes ismerőseim? Mert van több is és nagyon felnézek rájuk, mert látom, hogy ők nem csak játsszák a "szuperanyukát", hanem tényleg azok is, mert látom, hogy milyen kiegyensúlyozottak a gyerekeik.
Nem értem, de elfogadom és elfogadom az én drága édesanyámtól a segítséget, hogy most újra segítsen rajtam, rajtunk, most, amikor igazán nagy szükségünk van rá.

Muszáj volt ezt a szomorú, nehéz posztot is megírnom, hogy majd emlékezzek rá 1-2 év múlva is, amikor már csak mosolygok rajta vagy 10 év múlva is, amikor azért fogok sírni titokban esténként, hogy bárcsak az egész napos babahordozástól lennék kimerült és a házi feladatok elkészítésétől kétségbeesett.... :-)
Megyek és kitakarítom a vendégszobát anyukámnak...


2012. április 13., péntek

Egy szoptatási tanácsadó szoptatási nehézségei

Ezt a kis összefoglalót egy pályázatra írtam. Gondoltam itt is megosztom, hátha akad, akinek segítek ezzel... :-)


…Mert neki is lehetnek, vannak szoptatási nehézségei.
Első kislányom 10 éve született. Szinte semmit nem tudtam a szoptatásról, főleg a gyakorlati részéről, annak ellenére, hogy orvosként végeztem. Az első hetekben, hónapokban meg voltam róla győződve, hogy kevés a tejem, mert a kislányom menetrendszerűen sírt a délutáni, esti időszakban és a szopizás sem vigasztalta meg, pedig ő akár órákat is képes volt komfortszopizni. Az Interneten kerestem támogatást és más anyukák addig-addig mondogatták, hogy higgyem el, nem a tejem kevés, hanem csak elfárad estére a kislányom, míg végül elhittem, én magam is megnyugodtam és egy hordozókendő segítségével átvészeltük végül is az első időszakot. Az, hogy mindig kicserepesedett az ajka a rossz vákuumképzéstől, ill. mindig kifolyatta a tejet a szája sarkában, szinte fel sem tűnt, pedig ő így küzdött meg az erős tejleadó reflexszel
Végül úgy belejöttünk a szopizásba, hogy amikor két év múlva az első kisfiúnk is megszületett, a kislányom is szopizott tandem a kistesójával együtt. A kisfiamat is igény szerint szoptattam és akkor már feltűnt, hogy rengeteget bukik, sőt, szinte hányt. Éjszakára mindig legalább egy, de inkább kettő frottír törölközőt kellett az ágyunkba előkészíteni, mert különben az ágyneműnket hányta volna össze a mellettünk alvó kisfiúnk. Ennek ellenére az átlagosnál jobban gyarapodott, ezért nem aggódtam miatta. Azt gondoltam, hogy mivel ő is szeretett komfortszopizni, a felesleget bukja ki. Előfordult olyan is, hogy a közelünkben lakó nagyi elvitte pár órácskára a kislányomat, hogy így segítsen nekem, de mivel tandem szoptattam őket, így kimaradt egy szopizás és jó kis mellgyulladás lett a vége, magas lázzal, influenzaszerű tünetekkel, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ekkor még mindig csak azt gondoltam, hogy ez a tandemszoptatás miatt van, nem sejtettem, hogy nekem alapból több tejem van, mint amire szükségünk van.
Aztán megszületett a harmadik gyermekünk, egy gyönyörű kislány képében. Az első napokban még nem volt semmi gond, de amikor belövellt a tejem, onnantól kezdve majdhogynem egy rémálommá vált az imádott szoptatás. Először is nagyon erős volt a tejleadó reflexem. Olyannyira, hogy szegény kislányom rettenetesen fuldoklott minden egyes szopizásnál. Próbálkoztam mindenféle pozíciókkal, megkértem a még mindig szopizó kisfiamat, hogy először ő szopizzon és utána tettem rá a mellemre a kislányomat, de hiába, így is mindig fuldoklás, keserves sírás volt a vége. Ráadásul többször is tejcsatorna elzáródásom, illetve mellgyulladásom lett. Szegény pici lány, nem tudott egy jóízűt komfortszopizni sem, pedig szeretett volna, láttam rajta. Amikor megtalálta a kis öklét és elkezdte az szopogatni, hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak, mert attól féltem, hogy ha hozzászokik, akkor túl hamar választódik el egy komoly sztrájk miatt. Meg is értettem volna, hiszen szörnyű volt még látni is a kínlódását az erős tejárammal, nemhogy átélni azt. Ám akkor már hivatalosan is szoptatási tanácsadó voltam, így teljesen tisztában voltam vele, hogy mit veszíthetünk, ha hagyom elválasztódni. Így mindig kivettem a kis öklét a szájából és kendőben hordozgattam vigaszként szinte egész nap. Ez elég is volt neki, nagyon szépen kiegyensúlyozottan nődögélt és kb. fél éves korára olyannyira meg tudott küzdeni az erős tejleadó reflexszel, hogy már nem fuldoklott, sőt, komfortszopizni is tudott végre!
Két év múltán újra egy gyönyörűséges kislányunk született és sajnos vele is megismétlődtek ezek a problémák: erős tejleadó reflex, félelmetes fuldoklások, és az emberből minden erőt kiszívó mellgyulladások.  Volt egy holtpontom, amikor még az egyik szoptatási tanácsadó kollégámat is felhívtam telefonon tanácsért, vigaszért, és ki is mondtam neki, hogy őszintén szólva néha már olyan érzésem van, hogy nem érdekel már semmi, inkább elválasztom a kislányomat, minthogy ezt tovább csináljam vele. Persze tudtam, hogy ez őrültség lenne, csak türelemmel kell lennem és minden megoldódik majd. És így is lett, kb. fél éves korára annyira megerősödött és megügyesedett, hogy már komfortszopizni is vígan tudott. Ő is majdnem végig szopott a következő várandósságom alatt, egy hónappal a szülés előtt kellett sajnos hirtelen elválasztanom vérzés miatt.
Így történt, hogy az ötödik gyerkőcünk, ismét egy csodaszép kislány, ismét egyedül szopizhatott, nem kellett osztozkodnia a mellemen a nagyobb testvérével. Azt hittem, hogy akkor most nem lesz semmi gond, de tévedtem. Ismét túl erős volt a tejleadó reflexem és ismét volt pár mellgyulladásom is. Bár ekkor már beszereztem egy kézi mellszívót és volt, hogy annak segítségével sikerült megelőznöm pár tejcsatorna elzáródást. ( Nekem sajnos sosem ment a kézzel fejés.) De ekkor már nem estem kétségbe, mert volt tapasztalatom és úgy éltük túl az első fél évet, ahogy a nagyobbakkal is: figyeltem, hogy mikor kezd a kicsikém levegője elfogyni és akkor gyorsan levettem a mellemről, amikor beindult a tejleadó reflex, akkor szintén levettem a mellemről és egy textilpelusba fejtem gyorsan az erősen jövő tejet, rengeteget hordoztam kendőben és ha kellett, akkor a mellszívóval előztem meg egy-egy tejcsatorna elzáródást.
Amikor a hatodik babánkat vártuk, már fel voltam lélekben készülve az első fél év kálváriájára. Idén február végén született meg a kisfiúnk és amikor belövellt a tejem egy pár napig még nem mertem örülni, hogy nem fuldoklik Később már a férjemnek is megemlítettem és alig akartam hinni a szememnek. Pedig a nővére is szopizik még, tehát ismét részesei vagyunk a tandem szoptatás csodájának, ami ugye növeli is a tejmennyiséget. Amikor csak tehetem a „hátradőlős” pozícióban szoptatom. Eddig csak pár alkalommal volt szükség arra, hogy elővegyem a mellszívót, pedig jó előre eldöntöttem, hogy a hat gyerkőc mellett idő híján nem sterilen fejt tejecskéből szappant főzök a kisfiamnak, de olyan nehezen jött össze egy kis mennyiség is, hogy eltelt egy hónap is, mire sikerült ezt a tervemet véghezvinnem. Azóta sem volt szükség a fejőkére, a kisfiam több, mint szépen gyarapszik, csak nagyon ritkán nyel félre, de akkor sem vészesen, a kislányom is naponta kétszer szopizik jó nagyot és én valami hihetetlenül boldog vagyok, mert azt hittem, meg voltam róla győződve, hogy akinek korábban már több gyerkőcnél is meggyűlt a baja a sok tejjel, az erős tejleadó reflexszel, annak már mindig így lesz. De vannak még csodák, még ha kicsik is…az egyik most is itt szuszog rajtam a kendőben. J


2012. március 23., péntek

Tandemszoptatás

Egy kedves ismerősöm kért meg, hogy írjak neki egy kis összefoglalót a tandemszoptatásos tapasztalataimról. Gondoltam itt is megosztom ezt, mert biztos jó lesz erről is nosztalgiáznom majd évek múlva, amikor már egy szopizós gyerekem sem lesz. :-)


Szóval, mint mindennek ennek is két oldala van. Ne úgy képzeljétek el, hogy csupa rózsaszín felhő az egész! Ezért is szoktam mondani az anyukáknak, hogy már a várandósság alatt figyeljenek az érzéseikre, önmagukra és ha úgy érzik, hogy ez nekik túl sok lenne, akkor szépen fokozatosan válasszák el a nagyobb gyerkőcöt. Amire elvileg 60%-ban nincs is szükség, mert a statisztikák szerint 60%-ban elválasztódnak maguktól is. (Azért írom, hogy elvileg, mert nekem az 5 gyerkőcből egy sem választódott el... :-))))
Szóval nagyon-nagy segítség a testvérféltékenység kezelésében! De tényleg! A negyedik gyerkőcöt, Lizit kénytelen voltam a szülés előtt 1 hónappal elválasztani egyik napról a másikra vérzés miatt. Két hétig nem szopizhatott, de sajnos utána már nem is akart. Mégis, mikor megszületett Rebeka, akkor ő is kérte a cicit 1-2x, de nem szopizott, csak tesztelt, hogy odaadnám-e neki, az ő nyelvén, hogy szeretem-e még? :-) Persze a többiek el is fogadták...

Nem ritka, hogy az első hónapban szinte megint csak szopizik a nagyobb gyerkőc is, de legalábbis jóval kevesebbet eszik egyebet, mert jól lakik ő is a tejecskével. Emlékszem, hogy Helena az első hónapban (Győző születése után) 1 kg-t hízott!!! :-)))
Viszont ez olyan, mintha kvázi ikreket szoptatna az anyuka, tehát jó sok szopival kell számolni. Van, aki ezt úgy éli meg, hogy elege lesz az egészből, mert úgy érzi, hogy ő már csak egy "fejőstehén". Bocsánat, hogy így írom, de konkrétan ezt mesélte nekem egyszer egy anyuka. Ilyenkor beválhat az, ha csak bizonyos időszakban, vagy helyzetekben engedjük a nagyobbat szopizni. Persze nem árt, ha már mondjuk kb. 2 éves, mert mondjuk egy 1 évesnek nem lehet ezt megmagyarázni... Én pl. most Rebekát reggel és este engedem szopizni, ha napközben kéri (pl. ha unatkozik, nyűgös, mert fáradt), akkor szerencsére el tudom terelni a figyelmét pl. mesével.

Nagy kérdés az, hogy mi van akkor, ha mondjuk a nagyobbik gyerkőc náthás? Én is így jöttem haza Félixszel a kórházból, hogy Rebeka durván náthás volt és köhögött is még csúnyán. Én azt csináltam, hogy Rebeka után gyorsan lemostam a mellem szappannal és egy darabig nem adtam abból Félixnek. Ez most elég volt, hála Istennek, nem kapta el Félix. Bár tény, hogy az első hetekben véd a legerősebben a tej. Sokszor volt, hogy elkapta a nagyobbtól a kisebb, de a csuda tudja, hogy ez a tandemtől volt-e vagy sem, mert más is elkapta a családban, aki nem is szopizott már. Van, aki úgy csinálja, hogy az egyik mell mindig a kicsié, a másik mindig a nagyé. Ennek az a hátránya, hogy általában a nagyobbik hamarabb elválasztódik és emiatt az "ő melle" elapad és méretbeli különbség lesz a két mell között. Mondjuk ez csak esztétikai probléma, ami elmúlik, ha a kicsi is elválasztódik, de van, akit esetleg zavar.

A másik, amire érdemes odafigyelni, az az, hogy ha a nagyobb evett valamit szopi előtt, akkor tiszta vízzel öblítse ki a száját (magyarul igyon egy kis vizet), mert egyrészt ekcémás lehet a mama melle is, meg a kicsinek is baja lehet a túl korai "hozzátáplálástól".

A pozicionálás teljesen egyedi, kinek mi jön be? Az egyik bölcsőtartásban, a másik hónaljban, a nagyobbik áll, a kicsi bölcsőtartásban, stb. Legnehezebb talán fekve egyszerre szoptatni mindkettőt, úgy, hogy minden résztvevőnek kényelmes legyen. De az is egy megoldás, ha külön-külön kapnak cicit, csak ehhez egy türelmes nagytesóra van szükség. Itt is sokat számít, hogy mekkora a korkülönbség a két gyerkőc között! 

És a fő kérdés: melyik szopizzon előbb, milyen rendszer legyen a szopiban? Erre nincs egyetlen helyes válasz, mert nagyon helyzetfüggő. Pl. ha tudom hogy régebben szopizott már a kicsi és nagyon éhesen ébred, akkor övé lehet a teltebb mell. De ha nem olyan rég szopizott nagyot és látszik, hogy csak komfortszopizni szeretne, akkor megkaphatja az üresebb mellet is. Vagy pl. ha nem nagyon akar a kicsi éppen szopizni, mert tele van mondjuk a pocakja és nekünk meg nagyon feszül mondjuk az egyik mellünk, akkor direkt meg is kérhetjük a nagyobb tesót, hogy nincs-e kedve szopizni? Vagy pl. ha túl erős a tejleadóreflex, akkor is a nagyobb tesó kezdheti, mert ő már valószínűleg meg tud küzdeni az erős tejáramlással és amikor kissé alábbhagy, akkor megkaphatja a pici azt a mellet. 
Szóval nincs aranyszabály, csak érdemes magunkra és a gyerkőcökre is odafigyelni és a józan ész szerint csinálni. Így nem lehet elrontani!

Amiről még jó ha tudtok, hogy tandemszopinál, ugyanúgy, mint ikrek szoptatásánál nagyobb az esély a tejcsatornaelzáródásra, ill. mellgyulladásra, egyszerűen a gyakoribb szopi, ill. a nagyobb tejmennyiség miatt. Pl. ha olyan a nagytesó, hogy nagyon gyakran szopizik ő is az első hetekben, akkor nagyon vigyázzatok, mert ha mondjuk a nagyi elviszi pár órára sétálni, hogy könnyítsen rajtatok, még abból is könnyen mellgyulladás lehet a kvázi kimaradt szopi miatt!

Én szeretem a tandemszopit, mert abban is segít nekem (!), hogy azt feldolgozzam, hogy van egy új "szerelmem" az újszülött kisbabám képében és vele "megcsalom" a a picit nagyobbat. De van, hogy elegem van, nincs erőm a nagyobbat is szoptatni, ilyenkor kérem a türelmét és ilyenkor igyekszem elterelni a figyelmét. Egyértelműen akkor van nyert ügyem, ha nem olyan fáradt a nagyobb. A kisebbet meg sosem várakoztatom, igyekszem minél hamarabb mellrerakni, amint tudom. Neki is jár az igény szerinti szoptatás, hordozás, ugyanúgy, mint a nagyobbaknak. Ha várni kell, akkor mindig a nagyobbnak kell várnia, mert ő már érettebb rá. Majd ha már a pici is nagyobb lesz, akkor már lehet, hogy ő is tud majd picit várni a sorára, most még ő az első! :-)


2012. február 27., hétfő

A napsugarakkal együtt született meg Félix

Előző nap, szombaton klassz kis jóslófájásaim voltak, de ilyenek már hetek óta voltak, jöttek-mentek. Este még el tudtam aludni, aminek nagyon örülök, mert hajnali fél háromkor már olyan fájásra ébredtem, amiről egyből tudtam, hogy ez "az". Fél órát még sikerült az ágyban végiglélegezni, de 3-tól már nem volt maradásom.
Elkezdtem összepakolni a maradék szükséges holmimat, miközben a fájások bár nem rendszereződtek, de az intenzitásuk mélyült és összességében gyakoribbá is váltak.
4 órakor kértem a férjem, hogy hívja az anyukáját, induljon, mert 50 perc kell neki, hogy autóval odaérjen hozzánk vigyázni a gyerekekre. De kb. negyed óra múlva éreztem, hogy nem lesz időnk megvárni a nagyit, ezért felébresztettem Helenát, hogy ő vigyázzon addig az alvó tesóira, amíg a nagyi meg nem érkezik. Először nem nagyon tért magához, de kb. 5 perc múlva már kijött a nappaliba és mosolyogva leült a kanapéra, hogy beengedje a nagyit és szükség esetén megvígasztalja a felébredő Rebekát. Nagyon büszke voltam rá!
Kb. háromnegyed 5-kor elindultunk a kórházba a férjemmel kettesben. Még gyorsan előtte, két fájás között felhívtam a nagyit és szóltam, hogy már nem tudjuk megvárni. Aztán a saját anyukámat is felhívtam, mint mindig ilyenkor, hogy gondoljon rám, ránk.
Mivel éjjel volt még, gyorsan tudtunk haladni, de a fájások is elég gyorsan erősödtek. Fél 6 után öt perccel gurultunk be a kórház udvarára, majd felmentünk a legfelső emeletre, a szülőszobákhoz. Nagyon megilletődtem ismét, mondtam is a kedves és megértő ügyeletes szülésznőnek, hogy hiába ez a hatodik szülésem, ezt nem lehet megszokni. Fájt és sírtam és legszívesebben belebújtam volna a falba az idegen arcok elöl...
8 cm-es volt már a méhszájam, így rögtön a szülőszobába mehettünk és a "Föntiek" ismét elintézték, hogy a kádas, alternatív szobába mehessünk, immár ötödszörre. Ez volt az első nagyon megnyugtató dolog, az ismerős szoba. (Helenát, az elsőt még egy másik kórházban szültem, merthogy annak is egy külön története van, hogy hogy kerültem én ehhez az orvos-szülésznő pároshoz.)
A ctg alatt az ágyon ültem, vagy álltam, a férjem pedig profi módon tartott a fájások alatt, ezért tudtam csak túlélni azt a kb. 13-15 percet. A végén már alig bírtam ki, hogy önkényesen le ne szedjem magamról a gépet, maradék ruhát és "fejest ne ugorjak" a közben meleg vízzel megtelő kádba. És amikor végre bemehettem, ismét egy csodálatos megnyugtató érzés öntött el.


Már csak Erzsike a szülésznőm hiányzott. Mert hogy nem volt biztos, hogy beér időben, de 1-2 vízben végig élt fájás után meghallottuk a hangját és ez volt a harmadik mélyen megnyugtató dolog. Nekem Erzsike kicsit olyan, mintha arra az időre, amíg én a szülés alatt szép lassan begubózom a saját világomban, addig ő egyben az anyukám is lenne és az a biztos szakmai tudással rendelkező nő is, akire nyugodtan rábízhatom magam és a születendő kisbabámat.
Tudja, hogy én nem szeretem ilyenkor a felesleges beszédet, csak ott van és segít, miközben a férjem meg erősen tart és vizet ad, ha kérek.
Az orvosom most nem is volt ott, mert hétvégére elutazott külföldre, amiről tudtam is már csütörtök óta. Ezért a kitolásra az ügyeletes doktornő jött be, de rá csak halványan emlékszem, mert csendben csak állt ott, majd a végén gratulálva elment.
Szóval ahogy megérkezett Erzsike, úgy megérkeztek a tolófájások is. Megmondom őszintén, én egy ilyen üvöltözős nő vagyok. Mindig lehet tudni a hangomból, hogy hol tartok, a kitolás is mindig egyértelmű. Mindig elképzelem, hogy na, majd most nem fog annyira fájni, meg majd másképp állok hozzá, de mindig megtapasztaltam azt is, hogy ez nekem másképp nem megy, ilyen vagyok, így szülök és kész. Szerintem a férjem és Erzsike sokkal jobban elfogadja ezt, mint én magam... :-)
Talán a meleg víz hatására érdekes módon most több szünetet éreztem két tolófájás között, mint amilyenekre emlékeztem és ez ismét "fura" bizonytalansággal töltött el. (Pedig összesen 10-15 percig tartott a kitolás is.)
Attól féltem, hogy azért nem jön Félix, mert ő nem egy "tervezett" baba és biztos ez az utolsó visszatartásom. Ezért abban a másik világban, amiben már voltam akkor, elkezdtem magamban motyogni neki, hogy "Gyere, gyere, nem lesz semmi baj, gyere!" És jött is ügyesen, gyorsan.
Amikor megszületett a kis feje, az egy áldás volt, de sajnos gyorsan előbújt belőlem a parázós orvos felem, hogy "vállelakadás". Ezért elkezdtem Erzsikének mondogatni, hogy "Vigyázz rá, vigyázz rá!" Majd beugrott, hogy "Basszus, ne mondogass, hanem nyomj!" És nyomtam és szép ügyesen, teljesen megszületett a hatodik gyermekünk, egy új kis ember, egy új kis élet, akivel most már teljes a családunk. Gyorsan megfordultam a térdeplő, támaszkodó pozíciómból ülésbe és magamhoz vontam finoman Félixet a vízből. Nem sírt, csak pihegett rajtam, majd kis idő múlva azért nyüszögni kezdett. Ekkor volt vasárnap 6 óra 17 perc. (2012. február 26.)
Végtelen boldogság öntött el, halkan beszéltem hozzá, simogattam. Ha jól láttam a férjem szemébe ismét könny szökött örömében. Erzsike hagyta, hogy a köldökzsinór pulzálásának végéig a vízben maradjunk, majd a friss apuka vághatta el a köldökzsinórt. Odaadtam neki Félixet, engem pedig kisegítettek a kádból az ágyba. Erzsike ellenőrizte, hogy nincs-e sérülésem, de nem volt. A meleg víz és főleg Erzsike biztos keze ismét megvédte a gátamat. Ekkor visszakunyiztam a kisfiúnkat a férjemtől és közben megszületett a méhlepény is.
Amikor megnéztem, akkor az egy pillanatig éreztem, hogy kár, hogy terveink szerint ez az utolsó. De ez is csak egy halvány érzés volt, végig inkább az a hálás érzés dominált bennem, hogy szép volt, jó volt, elég volt. És örülök ennek az érzésnek, hogy "nem maradt bennem" olyan gyerkőc, akire vágynék. Bárcsak minden nő annyit szülhetne, amennyit szeretne, ha egyet sem, vagy egyet, akkor annyit, ha sokat, akkor annyit...
Egy órán keresztül hármasban lehettünk, Félix szépen szopizott is kb. fél óra múlva és innentől kezdve nagyon éber és nyugodt volt.


Ám kb. 1 óra elteltével már az új ügyeletes szülésznő jött, és szó szerint leszedte Félixet a mellemről, hogy elvigye felöltöztetni, mert kellett az alternatív szülőszoba másnak is. Ezt nagyon megértem, hiszen szültem már én is sima szülőszobában, "szárazon" és olyan a különbség számomra a két lehetőség között, mint mondjuk egy kakaós tejbevonómassza és egy finom, minőségi belga csoki között. Ha ez utóbbit megkóstóltad, soha többé nem vagy képes megenni a másikat...
Amilyen gyorsan csak tudtam egyedül felöltöztem, összepakoltam a cuccainkat, közben a férjem Félixszel ment, hogy ne engedje, hogy elvigyék az egy emelettel lejjebb levő csecsemőosztályra. Kérte ő is, és én is hangosan mondogattam öltözés közben, hogy "Kérem, ne vigyék el!", de sajnos kemény szívűek voltak és morcosan, mint egy kilós kenyeret elvitték a nyöszörgő kisbabámat.
Én egy nagyon harcos anyuka vagyok, de szülés után én sem vagyok képes 100%-ig kiállni a jogainkért.... Csak azt nem fogom fel, hogy egyáltalán miért van erre szükség???
Na mindegy... Egy takarítónéni levitt egy tolószékben az utolsó 5 ágyas szobába, majd amint kiment, a férjemmel rögtön indultunk Félixért a hosszú-hosszú folyosó túlsó végén lévő csecsemőosztályra. Ekkor még csak 1 órája szültem...
Bementünk és Félix ott feküdt teljesen egyedül, felügyelet nélkül egy kis szobában ébren egy kis kocsiban. Fogtam és szóltam a másik szobában lévő nővérkének kedvesen, hogy jöttem a kisfiamért, elviszem. Az volt a szerencsém, hogy a világ legjobb fej csecsemős nővére volt ott éppen, aki mosolyogva mondta, hogy jól van anyuka. Ez a nővér végig olyan kedves, mosolygós volt, segítőkész, megértő. Bárcsak mindegyik ilyen lenne, mint ő, sajnálom, hogy nem volt merszem hazainduláskor jól megölelni, megpuszilni és megmondani neki ezt...
Ezután besétáltunk a szobánkba, ott is szépen szopizott Félix. Én is jól voltam, de mivel túl korán kellett felkelnem, ezért kicsit szédültem, amikor kimentem a a szoba mellett lévő nem túl higiénikus wc-be. Izgultam is, hogy nehogy elájuljak, de szerencsére nem történt baj. Visszamentem és gyorsan magamba döntöttem közel másfél liter vizet. Így szép lassan feltöltődtem miközben a gyerekorvos érkezését vártuk.
Amikor ránk került a sor, ismét elsétáltunk a folyosó végére Félixszel, ahol az orvos megvizsgálta, 4440 grammnak mérte és mindent rendben talált. Nagyon nem örült, hogy haza akartunk jönni,de az a három tény, hogy orvos vagyok, szoptatási szaktanácsadó (IBCLC) és nem utolsó sorban 6. gyermekes anyuka megnyugtatta annyira, hogy elfogadja a döntésünket és természetesen az aláírásunkkal, hogy saját felelősségre jövünk el, hazaengedett.
Nem így az osztályon lévő ügyeletes szülész orvos. Azzal kezdte, hogy ugye tisztában vagyunk vele, hogy így ők egy fityinget sem kapnak utánunk az OEP-től és, hogy ekkora erővel miért nem szültem inkább otthon? Mindezt kioktató, sértődött stílusban, annak ellenére, hogy neki is elmondtuk, hogy ki vagyok, mi vagyok, és hogy megbeszéltük ezt előre az én orvosommal, aki nem mellesleg az osztályvezető főorvos, tehát az ő főnöke. Elmondtuk, hogy papíron szívesen ott maradunk, mert mi sem akarjuk, hogy anyagilag rosszul járjon az osztály, főleg, hogy még mindig nincs ilyen kód, hogy "ambuláns szülés", ami más országokban már régóta van ilyen helyzetek normális elintézésére. Erre szinte kiabálva mondta, hogy de akkor ha közben mi kirabolunk egy boltot vagy egy bankot, akkor ezért ő neki kell felelnie. Micsoda mély félelem, vagy nem is tudom mi lehetett benne, ha egy kollégájával így tudott viselkedni...
Lényeg a lényeg, saját felelőségre, aláírások után ő is hazaeengedett. Még megvártuk a gyerekorvos zárójelentését és dél körül tudtunk végre tényleg hazaindulni.
Annyi előnye volt ennek a hosszú várakozásnak, hogy közben sikerült találkoznom egy kismamatársammal, akit a dabasi ligás szoptatós baba-mama csoportból ismertem meg és nagyon örültem neki. Ő is aznap indult haza édes kis második lánykájával.
Itthon sütött a nap, a gyerekek pedig boldogan és izgatottan várták a kistesójukat. Rebeka először csak mosolygott, de kellett neki pár óra, míg magától megsimogatta Féixet. A többiek több órán keresztül könyörögtek, hogy kicsit kézbe foghassák a pici babát.
Félix éberen nézegette a tesókat és látszott rajta, hogy ismerős neki a nagy ricsaj, a hangok. :-)
Szépen, ügyesen szopizik, éjjel szinte végig éber volt, amire a méhemen belüli mozgolódásai alapján számítottam is... :-)
Már túl vagyunk az első másfél napon, volt kaki, pisi, büfi, meg minden ami ahhoz kell, hogy én, mint orvos is kicsit megnyugodjak. Rebeka is szopizott már párszor és örülök, hogy ügyesen elaludt este nélkülem az apukájával.
Hát ennyi...
Nagyon boldog és fáradt vagyok és végtelenül hálás az én drága egyetlen szerelmemnek, a férjemnek és az Istennek is!

2012. február 22., szerda

Farsang betegséggel fűszerezve

Idén február 17-én volt az oviban a farsang, délután kisGyőzőéknek "rongyos bál" és 18-án az iskolában az alsósoknak a farsang.
Sajnos Emmával teljesen lemaradtunk a farsangról, egyrészt az előző pénteken hazahozott "finom" kis köhögős, torokfájós vírusa miatt, másrészt aznapra kaptunk időpontot a monori nevelési tanácsadóba, hogy igazolást kapjunk arról, hogy maradhat még egy évet az oviban. Az igazolás megvan, az Emmát felmérő pszichológusok nagyon jófejek és megértőek voltak, nem mellesleg még egyet is értettek velem, hogy nem árt ha Emma önbizalma még erősödik kicsit. Szerencsére Emmát egyáltalán nem viselte meg, hogy nem mehetett a farsangra, még csak nem is mondta, hogy minek szeretne öltözni. Gondolom, majd kicsit nagyobb korában, ugyanúgy, mint a többieknél, már izgalmasabb lesz neki is a farsangi készülődés.

Győzőék osztályában szokás, hogy a hivatalos farsangi mulatság előtt délután tartanak egy ún. "rongyos bált", aminek az a lényege, hogy szülők, gyerekek egyaránt beöltöznek, de nagyon light-osan és a lényeg az együttléten, játékon van. Először ezen a bálon akart Győző busó lenni, a hivataloson meg nagy hadvezér, de rábeszéltem, hogy legyen csak egy jelmeze (kímélendő magamat, önző szülő-szindróma... :-))
Végülis csak kikönyörgött egy kalózjelmezt a pénteki napra, de azt szerencsére nagyon gyorsan össze is tudtam hozni.

Én sajnos nem tudtam ott maradni, mert közben a többiek elkapták Emmától ezt a nyavalyás vírust és már hárman feküdtek otthon lázasan...
Amikor hazahoztam Győzőt kértem, hogy meséljen és kicsit elkeseredtem. Azt mondta, hogy  ő az evést élvezte a legjobban, mert a játékokban őt sosem választotta ki egyik osztálytársa sem. Már egy ideje látom, hogy valami nem stimmel, mert olyanokat szokott egyébként is mesélni, hogy nem veszik be a fiúk a fogócskába, fociba, beyblade-ezésbe, stb. Kértem is a tanárbácsiját, hogy figyeljen már oda erre egy kicsit, hogy vajon miért van ez, mi az a tulajdonsága Győzőnek, ami miatt kicsit kiközösítik? Meg elhívtam három osztálytársát is egy délutánra, de igazából én nem láttam akkor, hogy olyan nagy baj lenne. Ezért is furcsállom az egészet....:-(

Másnapra készen lett a busójelmez és Helenának is a tűztündér jelmez. De sajnos Helena még szombaton is feküdt lázasan és nem nagyon volt hajlandó sem inni, sem lázcsillapítót bevenni, így egy kis hiszti után megértette, hogy neki most kimarad a farsangi buli.
Délután a férjem ment el Győzővel a mulatságba. Olyan aranyos volt Győző, mert azt mondta, hogy ha nyer a jelmezzel és még a tombolával is, akkor az egyiket nekiadja Helenának, hogy ne legyen olyan szomorú, hogy nem mehetett el. :-)
Végülis nem nyert, amitől kicsit elkeseredett, de a férjem meg volt olyan jó fej, hogy vett 20 (!) darab tombolát (ezzel legalább a sulit támogattuk) és a kisfiam nyert is rendesen. Annyi mindent hozott haza, hogy jutott belőle mindenkinek. Mondjuk az már más tészta, hogy a felajánlás útján nyert tombolatárgyak fele használhatatlan volt, mert már eleve hibás volt. Ez mégsem szegte a gyerekek kedvét, nagyon örültek az új kínai"mütyűröknek". :-)


Helena másnapra már sokkal jobban lett, Lizi összesen 3 napig volt lázas, Rebeka pedig 4 napig. Még mindegyik elég csúnyán köhög, náthás, így felemás érzés van bennem: egyrészt örülök, hogy megúsztuk egyelőre antibiotikum nélkül, másrészt meg annyira várom már, hogy megszülessen Félix (még 6 nap van a kiírásig), de közben meg tudom, hogy nem lenne megnyugtató ennyi köhögő, taknyos gyerek közé hazahozni.
Bízom benne, hogy minden úgy alakul majd, ahogyan annak lennie kell!

2012. február 13., hétfő

Emma születésnapja és egy kis esti mese

Tegnap volt Emma szülinapja. 6 éves lett, ami szimplán őrület... :-)
Gyönyörű Barbie baba tortát csináltattunk neki abból a babából, amit karácsonyra kapott. (Emeletes tortát szeretett volna, de azt túlzásnak találtuk, ezért ez lett a kompromisszum.) Tényleg gyönyörű volt a torta, csak sajnos ehetetlen. Elvileg citromos-epres ízű lett volna, de gyakorlatilag csak a vajat éreztük, még a cukrot sem. Pedig eddig minden tortája olyan finom volt ennek a cukrász bácsinak... Na, mindegy, szerencsére Emmát ez nem zavarta. (A torta meg a kukában landolt, ami azért fura, mert nálunk kaja nem szokott kidobódni, legrosszabb esetben is a komposztra kerül vagy a jószágoknak.)


Szóval Emma annyi mindent kért a szülinapjára, hogy alig bírtam észben tartani és egyik délelőtt még a  múlt héten nekivágtam a két legkisebbel, hogy beszerezzem az ajándékot. Hát nem kicsit taglózott le, hogy a lovas Barbie 17000 Ft és még az olcsóbbik változata is 8-9000 ft, korcsolyázó Filly pónit már nem találtam és azok az Icuri-picuri állatkák is, amit konkrétan szeretett volna Emma, azok is 8000 ft-nál kezdődtek.
De meglett a megoldás: éppen le volt árazva az extra hosszú hajú Disney Ariel, amilyet már régóta szeretett volna Emmus és ugye valami lovat szeretett volna, ezért egy akciós nagyobbacska pónit vettem még.
Nagyon örült mindkettőnek én meg annak, hogy örül, elégedett és a pénztárcánk sem ürült ki totálisan. :-)

Egyébként huncut volt ám, mert megleste a szekrényben az ajándékait. Igaz olyan magason voltak, hogy csak keveset látott meg belőle, de így is elég jól megsejtette a látottakból, hogy mit kap. Majdnem úgy járt mint én kb. 10 évesen amikor egy kék hajú babát néztem ki magamnak karácsonyra, meglestem és amikor megkaptam, akkor már csalódott voltam, mert elmaradt a meglepetés ereje. Ezt elmeséltem nekik és azóta tisztában vannak vele "a kék hajú baba legendája" kapcsán, hogy mit kockáztatnak azzal, ha túl kíváncsiak... :-)

Sajnos szegénykém pénteken már köhögve jött haza az oviból és szombaton alig evett-ivott, vasárnapra meg már be is náthásodott, így ezen a héten megint nem megy oviba. És persze a 6 éveseknek járó oltást is kicsit csúsztatjuk. Ennek mondjuk örül. :-)
Ja és még csütörtökön kapott egy új benti cipőt az oviba, mert a régi totál tönkrement. Hihetetlen milyen nőcis ez az Emma! Addig sírt-rítt, amíg meg nem vettem neki egy rózsaszínű, kövekkel, masnikkal díszített lakk, kopogós cipőt. És megcsodálta a tűsarkú, hegyes orrú női csizmákat is, és azt mondta, hogy nagy korában majd ilyet vegyek neki. :-) Ő a legnőcisebb az összes lányom közül. Múltkor még egy körömlakkot is kikunyerált, én meg nem tudtam neki ellenállni, mert egyszerűen el kell fogadnom, hogy ő ilyen és kész. Bár fogalmam sincs, hogy honnan örökölte, mert hogy tőlem nem, az tuti. :-) A férjem jól ki is akadt a körömlakkon, pedig igazán visszafogott volt, átlátszó, kicsit csillogós és össz-vissz 100 Ft. De neki az az elve és alapvetően egyetértek vele, hogy egy lány, egy nő önmagában, természetesen a legszebb. Igaza van! De mit csináljak, ha Emma nem így gondolja??? :-)))

És csak egy kis aranyos apróság még a végére:
Tegnap este amíg én zuhanyoztam az én drágalátos Győző fiam mellé befeküdt az ágyba Rebeka és Győző addig olvasott neki az egyik Anna és Peti mesekönyvből, amíg Rebeka el nem aludt (tegnap nem tudtuk rávenni Rebekát, hogy aludjon egyet délután, így már igazán fáradt volt.) Mire kijöttem a fürdőből, már csak annyi dolgom volt, hogy betegyem a kis manót az ágyába és odaüljek Lizi ágya szélére, mert ő azért még mindig igényli, hogy legyen valaki a szobájukban addig míg el nem alszik.
Mondtam is Győzőnek a puszi mellett, hogy de szuper, majd ha megszületik Félix, ő fogja altatni Rebekát... :-)

2012. február 9., csütörtök

Szülinapok a hideg télben

Február 3-án lett 10 éves a mi "nagylányunk" Helena. 10 éve lettem anya, 10 éve lett a férjem apa, és bizony 10 éve szoptatok, ami nekem, mint szoptatási tanácsadónak is egy kicsit ünnep.

Eddig mindig megmondta előre Helena, hogy mit kér ajándékba, de most nem mondott semmit, így végre megvehettem neki  az Andersen összes meséi című könyvet. Nagyon tetszett neki, egyfolytában azt olvassa, szóval telitalálat volt. :-)
Kapott még egy "nagylányos" bizsu nyakláncot és egy epres tortát 10 szál gyertyával.


Ami még az ajándékának a része volt, az az, hogy hétvégére meghívhatott pár barátnőjét "bulizni". Sajnos csak kettő tudott eljönni, de nekik is nagyon örült (én meg annak, hogy nem kellett sokat bajlódnom a bulival :-)). Sokat játszottak, kinn a hóban is ökörködtek, mint ahogy a kiskamaszokhoz illik.
Kapott az egyik leányzótól egy olyan játékot, ami belül üreges műanyag csíkokból áll, amiből fonatokat lehet készíteni. Viszont vacsinál rájöttek, hogy milyen jól lehet vele bohóckodni, mintha csak egy szívószál lenne. Aztán Rebeka kiöntött egy pici narancslevet és megkértem a lányokat, hogy ugyan "szivattyúzzák már föl" a drága narancslevet az asztalról, amit ők nagy nevetések között meg is tettek.
Több sem kellett Rebekának, direkt kiöntötte a maradék narancslevet az asztalra! Először nem örültem neki, de aztán vettem a lapot és megkértem, hogy közösen szívják föl a narancslevet. Jó kis vicc lett belőle :-)


Vasárnap lesz Emma szülinapja, ő most lesz már 6 éves!
Azután már remélem, hogy Félix szülinapja következik, az igazi! :-) (Ma voltam ismét ctg-én, minden rendben vele és szép kis jóslófájásaim is vannak.)

És még két aranyos kép az elmúlt havas napokról:
Az én erős kisfiam két lányt is elhúz egyszerre a szánkón:


Rebeka mindig, amikor hideg van kinn, egész rövid idő után azt mondogatja, hogy "pázik a kezem..." :-) Szóval nem nagyon bírja a hideget. Így a szánkózás után gyorsan behoztam és ilyen módon melegedett a kis tündér:




2012. február 1., szerda

Ölelni, ölelni, mindig csak ölelni!

Talán még emlékeztek arra bejegyzésemre, amikor azon szomorkodtam, hogy a kisfiam hazudott a házi feladatát illetően. Akkor, amikor beszélgettem erről a tanárbácsijával, az első mondta az volt a kérdésemre, hogy mit csináljak a fiammal, hogy "Simogasd!"  Persze utána mondott egyéb ötleteket, bölcsességeket is, de ez a felszólítása, azóta is ott motoszkált a fejemben... (Jelentem azóta sokkal jobban állunk mind házi feladatok terén, mind a becsületesség terén! :-)))

Már csak 4 hét van hátra a szülés időpontjáig és bennem iszonyatos érzelmi hullámhegyek és völgyek keletkeznek egyik pillanatról a másikra, amit szépen rá is fogok a hormonokra.
A minap éppen egy hullámvölgybe jutottam és a zuhany alatt úgy bőgtem, mint egy kisgyerek: hangosan. Sötét és szomorú gondolatok kavarogtak a fejemben....
És akkor azt éreztem, hogy arra lenne szükségem, hogy valaki, aki a világon a legjobban szeret (mondjuk a férjem) öleljen meg jó szorosan, hagyja, hogy sírjak, majd őszintén és lényegre törően kérdezzen, hogy miért sírok és vigasztaljon meg.

De nem csak ez jutott eszembe, hanem az is, hogy valószínűleg minden egyes alkalommal, amikor így sírnak a gyerekek, ők is ugyanerre vágynak, csak én legyek az ölelő, vagy az apukájuk. Még akkor is, ha a sírás oka is mi vagyunk, mert mondjuk leszidtuk őket, vagy ne adj isten kiabáltunk velük.

Tudtam én ezt eddig is, persze! De most ez egy olyan megvilágosodás szerű dolog volt, olyan igazi...

Milyen igaza volt Laci bácsinak!

2012. január 19., csütörtök

Nehéz napok

Az 5 forintos távozott, a hasmenés elment (bár minket szülőket sújtott a legjobban) és most itt van helyette egy jó kis tüszős mandulagyulladás... Emmának volt eleinte láza, kicsit fájt a torka, de aztán mintha javult volna, majd elkezdett rosszabbodni az állapota, így az antibiotikum kúra mellett döntöttem. Nagyon csúnya a mandulája, és tüszős is és ráadásul mindig egy tortúra az orvosság beadása, noha már mindjárt 6 éves. Lizinek is kezd csúnya lenni a torka, éjjel már lázas volt, de magától elmúlt reggelre a láz. Ma veszek neki is antibiotikumot, hogy legyen itthon készenlétben.
Sajnos ezzel együtt valószínűleg ugrott a szombati vendégeskedésünk a nagyiéknál, ahol a sógornőm névnapját ünnepeltük volna. Csakhogy ott van Vivien, a a másfél éves kis unokatesó, aki nemrég mászott ki egy kruppszerű nyavalyából, ráadásul a sógornőm várandós is, így nem szeretném kockáztatni, hogy megfertőzzük őket.
A pocakom hatalmas méreteket öltött, megmondom őszintén, hogy nekem ez a része, az utolsó hetek tényleg terhességnek számítanak. Alig bírok valamit csinálni, még a legszükségesebbeket is csak úgy ahogy. Egy segítségről álmodozom, amikor valaki helyettem szépen kitakarít, megfőz, kimos, kivasal, kitereget. De ez csak álom marad, én meg élem tovább a szürke hétköznapokat, mint egy partra vetett bálna....
Csak az a baj, hogy ez az ólmos fáradtság, ez a mindenhol fáj mindenem nagyon sok energiámat vesz el, olyat, ami a gyerekekhez való türelemhez, a férjemhez való kedvességhez kellene. Mivel segítség nincs, ezért marad a túlélés. Néha meg a sírás, a gyerekek vagy az én részemről. (Ki tudja, lehet, hogy a férjem is sír néha titokban...)
És, hogy egy kis pozitívum is legyen a végére: kimostam a Félixnek szánt kis ruhákat! Már csak ki kellene vasalni.
Azt mondják és én is hiszek ebben, hogy a negatív érzelmeket is érdemes megélni, nem csökkenti az egyébként alapvetően szép és boldog életünk értékét. Nos, erre most itt van a lehetőségünk családilag.
Remélem a család minden tagja inkább értékekkel, mint veszteségekkel hagyja majd maga mögött ezt a nehézkes telet!

2012. január 1., vasárnap

Boldog Új Évet Kívánunk! :-)

Nyugisan teltek nálunk az ünnepek, de azért adódtak, adódnak izgalmak most is. :-)
25-én a férjem szüleihez mentünk, jókat beszélgettünk velük és sógornőmmel és az ő férjével. A gyerekek is elvoltak, egész tűrhetően viselkedtek, azaz nem  szedték szét teljesen a házat és egymást. :-) Anyósom mindig sokat és jól főz, így persze dugig ettük magunkat. :-)

26-án mentünk az én anyukámhoz, ahol a sok-sok testvéremmel és családjaikkal is találkoztunk. Itt is jó volt a hangulat, sok a finomság. Nagy karácsonyi énekléseket csaptunk, mint ahogy szoktuk és idén már a gyerekek is tudták az énekek nagy többségét és vidáman énekelték is velünk, miközben azért főleg a csillagszórókkal voltak megbabonázva, én meg közben majd szívinfarktust kaptam, hogy meg ne égessék egymást, vagy magukat. :-)
Este már itthon a férjem talált a földön egy 5 forintost és, hogy nehogy véletlenül Rebeka lenyelje, odaküldte Rebekával, kisGyőzőnek, aki a maga majdnem 8 évével képes volt a szájába venni és lenyelni. Győzőhöz, mint már mondtam sokszor, nincs "kulcsom". (Biztos azt is lenyelte... :-)) Úgyhogy ne is kérdezzétek, hogy miért tette ezt, mert ő maga sem tudta megmondani. Mindenesetre azóta is a kakijában turkálok (bocsánat a naturisztikus képért) és várom a csodát egy 5 forintos képében, ami ha holnapig nem jön, akkor nekünk kell vele a kórházba menni.... :-(((

27-től olyan nyugiban telnek a napjaink, hogy csoda. A lányok kaptak egy rakás gyöngyöt, kiegészítőt a keresztanyjuktól és rengeteg karkötő, nyaklánc, fülbevaló született a napok alatt. Még én is csinálhattam magamnak egyet, illetve Lizinek egy kis karkötőt, amit büszkén visel. :-)
A karácsony előtt kimaradt sütik egy része elkészült, de bőven elég van már így is. Hihetetlen sok mesét olvasunk a gyerekeknek, a Bogyó és Babóca, Rebeka nagy kedvence már a könyökömön jön ki. :-)))
28-án éjjel Lizi hányt egyet, de csak egyet, így azt gondoltuk, hogy biztos csak gyomorrontás. Másnap eljött anyósom, mert 30-án volt a 11. házassági évfordulónk és megleptük magunkat a férjemmel egy színházi előadással. Nagyon szép volt a darab, Miss Saigon a címe, gyönyörű előadás, igazán nem bántuk meg. Utána még egy kávéra is beültünk és beszélgettünk egy jót, így mire hazaértünk a két kicsi már aludt, a három nagy is már alvásra készen várt bennünket, hála anyósomnak. Éjfélig még sokat beszélgettünk a férjemmel, majd ahelyett, hogy a nászéjszakánkra emlékezhettünk volna hajnali fél háromig felváltva takarítottuk ki Rebekát a hányásból, Lizit a hasmenésből, hasfájásból, 3-3-szor. Végül már a fáradtságtól kínunkban azt sem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, így inkább az alvást választottuk, már ameddig lehetett, mert ugyan már nem hánytak, nem fájt a hasuk, de azért még ébredtek.
Remélem, hogy pár év múlva már nevetve fogunk visszaemlékezni erre az éjszakára.... :-)

Szilveszterkor a nagyok Civilisation-t játszottak az apjukkal, úgy várták az éjfélt. A két kicsi időben elaludt, Emma éjfélkor még nem aludt, de koccintani már nem volt ereje, csak mosolyogva nézni a gyerekpezsgőzésünket az ágyból. Éjfélkor aztán megindult a háború petárdák és tűzijátékok képében. A gyerekeknek persze nagyon tetszett, de amióta kutyánk van én azóta nagyon utálom ezt a szokást és mindig eszembejut, hogy hogy költhetnek, már bocsánat, de ilyen idióta dolgokra pont azok a legtöbbet, akiknek egyébként is gond pl. hogy megvegyék a tűzifát télire, stb. Na, mindegy, a kutyákat még délután bezártam erre az éjszakára a kennelükbe, ahol a jó meleg szigetelt házukba húzódhattak a rémisztő zajoktól. Így mindenkit biztonságban tudva örömmel vártam az új évet és nem sokkal éjfél után már mentünk is aludni.

Január elsejére Rebekán is kijött a hasmenés, de talán nála is gyorsan el fog múlni, mint Lizinél. KisGyőző ma még nem kakilt, sem 5 forintost, se semmit, így nagy az esély, hogy holnap korán reggel a ceglédi kórházat boldogítjuk az 5 gyerekkel. Mégsem érzem azt, hogy rosszul kezdődne ez az évünk, mert békében és szeretetben kezdődött, úgy, ahogy az előző befejeződött. Ennél többet nem is kívánhatunk sem magunknak, sem másnak, de azt nagy szeretettel:
Boldog Új Évet Kívánunk Nektek!
:-)

Gyöngyöznek a lányok

A nagyiéknál

Vivibaba és Rebeka

A saját karácsonyfánk alatt

A nagymamáéknál