Helena a főszereplő

Szó szerint, ugyanis a  jövő februárban már 10 éves ("Tejóég...!") nagylányom lesz a főszereplője az iskolai karácsonyi előadásnak. A Holle anyót adják elő, és ő kapta Szorgoska szerepét. Ami illik is rá, mert valóban olyan kis szorgoska, aranyos, rendes kislány. A suliban legalábbis 100%-ban. Itthon azért tud lazítani is, meg is ijednék, ha itthon is olyan kis pedáns lenne. (Na azért zavar a kupi a szobájában, szekrényében, ágyában, de legfőképpen akkor, amikor én magam is fáradt, nyűgös vagyok.)

Az egész úgy kezdődött, hogy új tanítónénit kapott az osztályuk, mert a korábbi kedves, fiatal tanítónénije annak rendje-módja szerint férjhez ment és kb. akkorra várja az első csemetéjét, mint amikorra mi a hatodikat.
Ez az új tanítónénije nagyon komolyan veszi, hogy Helena tehetsége megnyilvánulhasson. Már-már túl komolyan... :-) Ilyen verseny, olyan verseny... És valahol igaza van, mert tapasztalatból tudom, hogy a versenyekre való felkészüléssel, a részvétellel akkor is nyer, ha egyébként helyezést nem.
Csakhogy Helenának is vannak határai. Bizonyos szituációkban nagyon stresszel, egyelőre nem bír még megküzdeni velük. Ilyen volt az is, amikor Márti néni egy kis rábeszéléssel rávette, hogy induljon az iskolai mesemondóversenyen. A fogadóórán el is mondtam neki, hogy csodálkozom, hogy sikerült rávennie, mert én úgy látom, hogy ez mélyvíz Helenának, és kifejtettem neki azt is, hogy én nem vagyok annak a híve, hogy mindenáron szerepeltessünk egy gyereket. De végülis abban maradtunk, hogy ha ilyen ügyesen elérte nála, hogy merjen indulni, akkor hajrá, én itthonról mindenképpen támogatom őt.
Teltek a napok és Helena többszöri kérésemre sem mondta el nekem a mesét, sőt egyre többször jelentkezett azzal a tipikus "citrombaharapós" arccal, hogy ő nem akar indulni, mert fél a kudarctól, hogy nem nyer, hogy annyi ember előtt kell beszélnie és, hogy elfelejti a mesét és nem fog eszébejutni semmi. Próbáltam bíztatni, meséltem neki arról, amikor még én jártam az ő korában mesemondó versenyekre. A végén már "fűt-fát" ígértünk neki a férjemmel, de egyre reménytelenebbnek láttuk a dolgot.
Ekkor javasoltam neki, hogy akkor mondja meg a tanítónéninek, hogy ő nem szeretne indulni és mesélje el, hogy miért nem.
Helena összeszedte minden bátorságát és ugyan sírva, de elmondta a tanítónéninek, aki megértette őt és ugyan kicsit csalódottan, de beleegyezett a döntésbe.
Viszont megijedhetett ő is egy kicsit attól, hogy ekkora stresszt és félelmet látott meg Helenában, mert a mesemondóversenyről leiratkozással egy időben a karácsonyi főszerepet is inkább elvette tőle. Elvileg logikus is, hogy ha annyira fél a közönség előtti szerepléstől, akkor nem kockáztathatják, hogy pont a főszereplő pánikoljon be az ELŐADÁSON...
Igen ám, de Helena ezt úgy vette, hogy büntetésképpen nem játszhatja el a főszerepet azért, mert lemondta a mesemondó versenyt. Szegénykém zokogva jött haza a suliból és többek között így fogalmazott, hogy "...győzőtt a gyávaság...". Mármint az övé. Beszélgettünk, végre megmutatta a kiszemelt mesét, majd kerestünk közösen egy egyszerűbbet, amit jobban is szeret. Próbáltam rávenni, hogy ismét beszéljen a tanítónénijével, kérje meg, hogy adjon neki még egy esélyt, de ez már sok volt Helenának.
Alapvetően azt támogatom, hogy maga a gyerkőc intézze a saját ügyeit, de azt gondolom, hogy vannak olyan esetek, amikor elkél a szülői segítség, amikor azt érzi a gyerek, hogy valóban ott áll mögötte az anyukája, apukája és nem csak érzelmileg, hanem ténylegesen is támogatja őt.
Így hát másnap bementem a suliba és megbeszéltem Márti nénivel a dolgokat. Voltak amiben nem értettünk egyet, de szerencsére a fontos dolgokban igen. Rábeszéltem, hogy próbálják ki  mégiscsak legalább 1-2 próba erejéig Helenát, mint Szorgoskát és ha úgy látják, hogy valóban sok ez neki érzelmileg, akkor nyugodt szívvel adják másnak a szerepet. Azt hiszem azzal sikerült meggyőznöm a tanítónénit, hogy elmagyaráztam, hogy szerintem egészen más egy mesét szinte szóról-szóra a hallgató közönség szemébe elmondani, mint eljátszani a kedvenc mesénk kedvenc szereplőjét úgy, hogy igazán a közönségre szinte rá sem kell nézni, csak a többi gyerekkel kell beleélni magunkat egy számunkra kedves szerepbe...

Minden jó, ha a vége jó! Helena boldog, mert ő maradhatott a főszereplő, a tanítónéni boldog, mert végre szerepelni láthatja egyik kedvenc tanítványát, és én is boldog vagyok, hogy sikerült az én drága kislányomnak olyan szereplési formát találni, ahol nem izgul túlságosan, és még élvezi is a szereplést. És fáradt is vagyok nagyon-nagyon, mert tegnap éjjel fél kettőig varrtam a dupla jelmezét, az egyszerű Szorgoskáét és az arannyal teli ruhásat...
Remélem, hogy ezek után sikerül eljutnom az előadásra 21-én! :-)