2011. december 24., szombat

Karácsony

Nálunk már reggel megjött a Jézuska. :-)

Nem lett minden kész, nem lett minden tökéletes, de a gyerekek arca fantasztikus volt, amikor reggel ünneplő ruhában bementünk a csengőszóra a nappaliba a karácsonyfához. Még a két nagyé is, pedig ők tegnap este abban a kiváltságban részesültek, hogy segíthettek díszíteni a fát. Én persze ismét elsírtam magam a meghatódottságtól, miközben a Mennyből az angyalt énekeltük Helena zongorakíséretére. De fogjuk ismét a hormonokra... :-)

Helena végülis egy barbie-szerű Winx babát kapott (úgy megörültem, hogy inkább ezt kérte és nem a vámpír barbie-t) és egy kis műanyag csikót, illetve készítettem neki is egy tündérkarikát.
KisGyőző megkapta az áhított beyblade-et, egy kis Forma-1-es autót és varrtam neki beyblade tartót és kis autótárolót a barátnőm mintája nyomán.
Emma is egy Winx babát kapott, amivel nagyon sokat játszottak már ma Helenával és egy kis pónit, ill. ő is kapott egy tündérkarikát.
Lizi egy barbie hercegnőt kapott, amihez egy kis mesekönyv is tartozott, egy filly pónit és persze nem maradhatott el nála sem a tündérkarika.
Rebeka egy mágneses rajzolókát kapott és egy kis babát, ill egy rém egyszerű Bogyó és Babóca bábot varrtam neki.
A férjem vett nekik pár darab számítógépes játékot, olyat, amilyen a három nagy gyerkőc korosztályának való: állatosat, autósat és valami tündéreset.

Én valami rettenetesen elfáradtam, pedig tényleg egy csomó tervezett dolog egyszerűen nem jött össze, így Rebekával aludtam egyet koradélután.

Aminek nagyon örülök, hogy nem láttam a gyerekeken, hogy kevesellnék az ajándékot, igazán boldognak és elégedettnek tűntek. Egyedül Lizi mondta, hogy ő több pónit szeretett volna kapni. :-)

A rém egyszerű leírásomból is kitűnik, hogy még mindig nagyon fáradt vagyok, így meséljenek helyettem tovább a ma készült képek.
Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek! :-)












Szeretek blogolni, mert már több dolog is tisztázódott bennem azáltal, hogy összefoglaltam a dolgokat írásban. Most az esett le, elolvasva, amit ma írtam, hogy nálam még mindig csak az ajándékozás a fő szempont karácsonykor. Ami talán érthető, abból, hogy ez az egyik szeretetnyelvem a minőségi idő mellett, de egyben feladat is számomra, hogy változtassak ezen magamban, mert a karácsony mégiscsak Jézus születésének az ünnepe, azé az emberé, Istené, aki a Szeretet Istene is....

2011. december 13., kedd

Helena a főszereplő

Szó szerint, ugyanis a  jövő februárban már 10 éves ("Tejóég...!") nagylányom lesz a főszereplője az iskolai karácsonyi előadásnak. A Holle anyót adják elő, és ő kapta Szorgoska szerepét. Ami illik is rá, mert valóban olyan kis szorgoska, aranyos, rendes kislány. A suliban legalábbis 100%-ban. Itthon azért tud lazítani is, meg is ijednék, ha itthon is olyan kis pedáns lenne. (Na azért zavar a kupi a szobájában, szekrényében, ágyában, de legfőképpen akkor, amikor én magam is fáradt, nyűgös vagyok.)

Az egész úgy kezdődött, hogy új tanítónénit kapott az osztályuk, mert a korábbi kedves, fiatal tanítónénije annak rendje-módja szerint férjhez ment és kb. akkorra várja az első csemetéjét, mint amikorra mi a hatodikat.
Ez az új tanítónénije nagyon komolyan veszi, hogy Helena tehetsége megnyilvánulhasson. Már-már túl komolyan... :-) Ilyen verseny, olyan verseny... És valahol igaza van, mert tapasztalatból tudom, hogy a versenyekre való felkészüléssel, a részvétellel akkor is nyer, ha egyébként helyezést nem.
Csakhogy Helenának is vannak határai. Bizonyos szituációkban nagyon stresszel, egyelőre nem bír még megküzdeni velük. Ilyen volt az is, amikor Márti néni egy kis rábeszéléssel rávette, hogy induljon az iskolai mesemondóversenyen. A fogadóórán el is mondtam neki, hogy csodálkozom, hogy sikerült rávennie, mert én úgy látom, hogy ez mélyvíz Helenának, és kifejtettem neki azt is, hogy én nem vagyok annak a híve, hogy mindenáron szerepeltessünk egy gyereket. De végülis abban maradtunk, hogy ha ilyen ügyesen elérte nála, hogy merjen indulni, akkor hajrá, én itthonról mindenképpen támogatom őt.
Teltek a napok és Helena többszöri kérésemre sem mondta el nekem a mesét, sőt egyre többször jelentkezett azzal a tipikus "citrombaharapós" arccal, hogy ő nem akar indulni, mert fél a kudarctól, hogy nem nyer, hogy annyi ember előtt kell beszélnie és, hogy elfelejti a mesét és nem fog eszébejutni semmi. Próbáltam bíztatni, meséltem neki arról, amikor még én jártam az ő korában mesemondó versenyekre. A végén már "fűt-fát" ígértünk neki a férjemmel, de egyre reménytelenebbnek láttuk a dolgot.
Ekkor javasoltam neki, hogy akkor mondja meg a tanítónéninek, hogy ő nem szeretne indulni és mesélje el, hogy miért nem.
Helena összeszedte minden bátorságát és ugyan sírva, de elmondta a tanítónéninek, aki megértette őt és ugyan kicsit csalódottan, de beleegyezett a döntésbe.
Viszont megijedhetett ő is egy kicsit attól, hogy ekkora stresszt és félelmet látott meg Helenában, mert a mesemondóversenyről leiratkozással egy időben a karácsonyi főszerepet is inkább elvette tőle. Elvileg logikus is, hogy ha annyira fél a közönség előtti szerepléstől, akkor nem kockáztathatják, hogy pont a főszereplő pánikoljon be az ELŐADÁSON...
Igen ám, de Helena ezt úgy vette, hogy büntetésképpen nem játszhatja el a főszerepet azért, mert lemondta a mesemondó versenyt. Szegénykém zokogva jött haza a suliból és többek között így fogalmazott, hogy "...győzőtt a gyávaság...". Mármint az övé. Beszélgettünk, végre megmutatta a kiszemelt mesét, majd kerestünk közösen egy egyszerűbbet, amit jobban is szeret. Próbáltam rávenni, hogy ismét beszéljen a tanítónénijével, kérje meg, hogy adjon neki még egy esélyt, de ez már sok volt Helenának.
Alapvetően azt támogatom, hogy maga a gyerkőc intézze a saját ügyeit, de azt gondolom, hogy vannak olyan esetek, amikor elkél a szülői segítség, amikor azt érzi a gyerek, hogy valóban ott áll mögötte az anyukája, apukája és nem csak érzelmileg, hanem ténylegesen is támogatja őt.
Így hát másnap bementem a suliba és megbeszéltem Márti nénivel a dolgokat. Voltak amiben nem értettünk egyet, de szerencsére a fontos dolgokban igen. Rábeszéltem, hogy próbálják ki  mégiscsak legalább 1-2 próba erejéig Helenát, mint Szorgoskát és ha úgy látják, hogy valóban sok ez neki érzelmileg, akkor nyugodt szívvel adják másnak a szerepet. Azt hiszem azzal sikerült meggyőznöm a tanítónénit, hogy elmagyaráztam, hogy szerintem egészen más egy mesét szinte szóról-szóra a hallgató közönség szemébe elmondani, mint eljátszani a kedvenc mesénk kedvenc szereplőjét úgy, hogy igazán a közönségre szinte rá sem kell nézni, csak a többi gyerekkel kell beleélni magunkat egy számunkra kedves szerepbe...

Minden jó, ha a vége jó! Helena boldog, mert ő maradhatott a főszereplő, a tanítónéni boldog, mert végre szerepelni láthatja egyik kedvenc tanítványát, és én is boldog vagyok, hogy sikerült az én drága kislányomnak olyan szereplési formát találni, ahol nem izgul túlságosan, és még élvezi is a szereplést. És fáradt is vagyok nagyon-nagyon, mert tegnap éjjel fél kettőig varrtam a dupla jelmezét, az egyszerű Szorgoskáét és az arannyal teli ruhásat...
Remélem, hogy ezek után sikerül eljutnom az előadásra 21-én! :-)

2011. december 6., kedd

Nálunk is járt a Mikulás

Természetesen a mi gyerekeink is napok óta várták a Mikulást. Vajon idén is személyesen jön el, mint ahogy szokott, hoz-e ajándékot, mit hoz...?
Ha megkérdeztem Rebekát (másfél éves), hogy mit hoz neki a Mikulás, mindig azt felelte rá, hogy csokit, így muszáj volt egy kis csokit is csempésznem a zsákokba. Mert igen, nálunk a két nagy (9 és fél, 7 és fél évesek) már tisztában vannak vele, hogy a Mikulás, mint olyan nem létezik, csak egy régen élt szent életű püspök emléke...
Felismerték a bátyámat tavaly az egyébként szuper jelmez alatt s amikor nyíltan rákérdeztek, nem tudtam nekik hazudni.

Hazudni, ahogy a 7 és fél éves kisfiam tette ezt a múlt héten kétszer is, amikor megkérdeztem tőle, hogy kapott-e aznap beírást hiányzó lecke vagy felszerelés miatt...:-( Ilyenkor úgy érzem, hogy nincs "kulcsom" a fiamhoz. Nem értem, hogy miért csinálja ezt, hiszen sosem kap a beírásért nagy leszidást  vagy szörnyűséges büntetést és tőlünk sem láthatja a hazudozást? Már korábban is előfordult ez és akkor is inkább azt próbáltam neki elmagyarázni, hogy miért olyan nagyon fontos az őszinteség, a megbízhatóság. Úgy látszik nem sikerült és ilyenkor úgy érzem, hogy valamit nagyon elrontok, csak sajnos fogalmam sincs, hogy mit?....
Szóval ő egy levelet is kapott a Mikulás bácsitól, amiben arra kéri, hogy legyen olyan őszinte és igazmondó mindig, mint amilyen kedves, aranyos és jó kisfiú..... :-)

Kaptak egyébként finom minőségi étcsokit, egy icike-picike igazi csokimikulást, aszalt gyümölcsöt rengeteget, 1-1 db szaloncukrot és műzliszeletet, pár darab csokiba mártott paradiót, amiről azt hitték, hogy óriási mandula vagy mogyoró :-) és 1-1 kis ujjbábot. (Nem én varrtam.) Azt játszották nagy nevetések közepette, hogy ezeket a csokival bevont paradiókat bedugták az ujjbáb aljába és, hogy kakil a csiga, pillangó, cica, egérke, béka.... :-)
Nagyon leleményesek! :-)

Természetesen a férjem is kapott kis csomagot és amikor reggel láttam, hogy én nem kaptam semmit, őszintén szomorú voltam, mint egy csalódott kisgyerek. Aztán miután elment mindenki a saját "dolgozójába", oviba, suliba és indultam, hogy vegyem a gumicsizmám, amiben az állatokat szoktam ellátni, akkor láttam, hogy telis-tele van a csizmám fincsi kávéval, amiről éppen leszokóban vagyok. Nagyon örültem és még el is sírtam magam örömömben. Őrület, nem, hogy milyen kevés kell egy kis reggeli jókedvhez.... :-)))

2011. december 3., szombat

Változatos, mint maga az Élet avagy a fosós-hányós vírus különböző megjelenési formái

Szóval az úgy kezdődött, hogy múlt pénteken nekifogtam, hogy levágjam a hat kakasunkat, mert másnapra vártuk a testvéreimet, édesanyámat és mindenféle "csatlakozásaikat" vendégségbe. Ez rajtunk kívül 14 felnőttet és 6 gyerkőcöt jelentett. Nem gondoltam én ezt végig, délután már nagyon fáradt voltam és a gyerekek meg őrülten rohangáltak, motoroztak. Ekkor hányt először Emma (5 és fél éves), de azt hittem csak a rohangálás miatt. Később még 2x hányt, ezért megkértem a férjem, hogy írjon egy e-mailt a családi levelezőlistán, és tudassa velük, hogy van ez a hányás, ami még nem tudom, hogy mi, de joguk van róla tudni, főleg a gyerekeseknek és döntsenek ők, hogy jönnek-e vagy sem.
Emma éjfélig még kétszer hányt, de se láza nem volt, se más tünet. A bátyámék a két kis gyerekükkel másnap mégis úgy döntöttek, hogy ők nem jönnek, mert ők nagyon hányós típusúak, így inkább nem kockáztattak.
A legidősebb bátyám jól le is szúrt, hogy miért kellett nekik szólni, én is bántam kicsit, de a további napok eseményei miatt később már láttam milyen jól tettem, hogy szóltam nekik.

A vendégség remekül sikerült! Mindenki jó kedvű volt, megismerhettük a húgom új udvarlóját, sokat beszélgettünk, nevettünk, a gyerekek jót játszottak és Emma is remekül volt, nem látszott rajta, hogy bármi baja lenne.

Másnap reggel el kellett mennem Ceglédre egy rendezvényre, mint szoptatási tanácsadó, így sajnos nem tudtam kipihenni az előző napi vendégséget rendesen és ráadásul délután éreztem, hogy felfázásos tüneteim vannak. Nagyon csodálkoztam, mert várandósan még sosem volt ilyen. Óráról órára erősödtek a tünetek, gondoltam ennek fele sem tréfa, hiszen ez veszélyes lehet a pocakomban növekvő kis Félixre is, így este megkértem a férjem, hogy menjen el a szomszédos város ügyeletes gyógyszertárába és hozzon nekem antibiotikumot. (Ilyenkor úgy örülök, hogy orvosként végeztem és legalább a családnak tudok receptet felírni.)  Még aznap este be is vettem az egyadagos gyógyszert és másnapra határozottan jobban lettem, majd keddre teljesen jól.
De csak majdnem....
Hétfőn délelőtt Lizi (3 és fél éves) az ágyon ugrálás közben egyszercsak hányt egyet, de én még mindig naívan azt hittem, hogy csak az ugrálástól. Aztán délben zokogva jött haza Helena (9 és fél éves), mert a tanítónénije nem engedte, hogy ő legyen a megbeszéltek szerint a karácsonyi darab főszereplője, mert nem hajlandó indulni a mesemondóversenyen. Megbeszéltem Helenával, hogy mit miért és hogyan és abban maradtunk, hogy másnap bemegyek beszélni a tanítónénijével. Az utolsó óra utánra akartam bemenni autóval, mert már nem bírom erővel a biciklis utánfutót, de akkor derült ki, hogy sajnos a fiam égve hagyta benne az egyik lámpát és lemerült az akksija. Így megvártam, hogy Helenáék haza érkezzenek és gyorsan bicajjal mentem be a suliba. Megbeszéltem amit kellett a tanítónénivel és hazafelé már éreztem, hogy valami nem stimmel.
Fulladtam és úgy éreztem, hogy leesett a vérnyomásom. Közben 1 óra lett, indulnom kellett volna Emmáért az oviba, de csak egy csésze kapuccsinó után tudtam, minden erőmet összeszedve, természetesen biciklivel. (Ráadásul már hetek óta nem iszom kávét, mert igyekszem leszokni róla.)
Sikerült valahogy hazaevickélnünk és onnantól kezdve egyre rosszabbul lettem. Először azt hittem a kimerültség miatt, ezért minden erőmet összeszedve összeszereltem az autónk akkumlátorához a feltöltő berendezést. Közben fulladtam, fáztam, vacogtam, de nem volt lázam. Fájt a derekam bal oldalon és estére már fel sem bírtam kelni. Fel is hívtam egy kedves nőgyógyász ismerősömet, mert attól féltem, hogy a láz nélküliség és az antibiotikum ellenére mégiscsak vesemedence-gyulladás lett a hólyaghurutból. Ő említette, hogy most egy gastrointestinális járvány van, ő inkább azt tartja valószínűnek, de másnap szívesen megvizsgál, ha bemegyek hozzá a kórházba.
Na, erre nem került sor, mert egész éjjel lázasan, fél óránként igazi gyomorgörcsökkel jajgattam alvás helyett. Közben meg annak örültem, hogy "csak" egy enterális vírus, nem pedig egy vesemedence-gyulladást okozó baci.
Másnap egész délelőtt feküdtem. A három kicsi (kikunyiztam, hogy Emma maradhasson itthon, hogy ha bármi van tudjon segíteni) örömmel nézte az ágyunkból a Kisvakondot, Kippit és társaikat szinte egész délelőtt, amíg én az ágyban próbáltam magamhoz térni. Délre az én drága férjem hazajött és én is fel bírtam már kelni, bár csak egy kis üldögélésre. Enni nem kívántam semmit. Estére egyre jobban lettem, annyira, hogy már én látttam el újra az állatokat. Örültem, hogy kész vége, túl vagyunk rajta. Csak túl korai volt az örömöm...
Mert éjjel halljuk ám, hogy valaki hány. Emma volt megint.... ágynemű áthúzása, gyerek rendbetétele, ágyba vissza. Fél óra múlva újra hány valaki. Most Helena....ááááá!!! Ágynemű áthúzása, gyerek rendbetétele, ágyba vissza.
Sem Helenát, sem Emmát nem engedtem másnap suliba, oviba, sőt pénteken sem. Emma jobban lett, de Helena egész nap gyenge volt, hányingere volt és péntek éjjel háromkor ő is hasi görcsökre ébredt és nem ment neki a visszaalvás. Még a meleg cseresznyemagos párna sem segített neki. Végre később sikerült egy jó nagy adag hasmenést produkálnia, hogy ilyen szépen mondjam .-) és onnantól kezdve ő is, mi is tudtunk újra aludni.
Pénteken nappal kisGyőző (7 és fél éves) is hányingerre panaszkodott, de nála csak ennyi volt. Legalábbis egyelőre. Rebekának mostanában szinte mindig híg a kakija mivel most már van előtejem, de gyanúsan sokat pukizott a napokban, így nála talán ennyi volt. Ki tudja, talán a szopizás során, ez a minimális mennyiségű előtej neki is védettséget adott.
A férjem, mint szinte mindig, most is megúszta minden tünet nélkül. Hiába, ő a legstabilabb köztünk, mint egy erős, életadó fa.
Szerencsére ránk nem jellemző a hányós vírus gyakori vendégsége, de most mi sem úsztuk meg. Mindenesetre, amikor egy 4 gyermekes ismerősöm kérdezte, hogy mennyi ideig tartott a gyerekeknél, mert sajnos náluk is megjelent ez a nem túl kedves "vendég", akkor döbbentem rá, hogy olyan változatosan jelent meg a gyerekeken és rajtam, mint amilyen változatosak vagyunk mi magunk és maga az Élet....
Sajnos a betegségek miatt idén csak egy ilyen mimikri adventi naptárra volt erőm. :-)