2012. május 13., vasárnap

S.O.S.

Régóta nem írtam és nagyon egyszerű az oka: sem időm, sem erőm nem volt írni.
Pár héttel Félix születése előtt a barátnőmmel beszélgettem telefonon és neki nyavalyogtam el a félelmemet, hogy nem fogom erővel, türelemmel bírni a hat gyerkőcöt, a háztartást. Már akkor beláttam, hogy segítségre lenne szükségem, csak azt nem láttam, hogy honnan is kérhetnék.
Anyósom sokszor eljön hozzánk az 50 km-re fekvő falujukból, 2-3 napig marad és segít, de aztán siet haza, főleg mostanában, amióta beindult a kertszezon. Nagyon hálás vagyok neki, de az az igazság, hogy az ő nevelési elvei, étkezési szokásai merően eltérnek a miénktől és így sajnos sokszor feszültség van köztünk emiatt.
Bébiszitterre, ételrendelésre most nem futja, pedig mit nem adnék azért, ha nem kellene főznöm, mert nekem az összes házimunka közül az a legnagyobb mumusom. (Igyekszem is a gyerekeket sokat bevonni a főzésbe, hátha az egyiknek lesz hozzá kedve és tehetsége és 10 év múlva majd így megúszok egy-egy főzést...:-))
Azon is ötleteltünk a barátnőmmel, hogy közelben lakó fiatal lányt kéne megkérnem viszonylag olcsó órabérért, de ez sem nyerő, mert akit ilyennek ismerek, annak az anyukája nem engedi a leányzónak, mert nem tartja eléggé felelősségteljesnek... :-(
Szóba jött az is, hogy más anyukákkal összefogni és egyik nap egyikünk vigyázna a gyerekekre, másik nap a másikunk stb. Csakhogy ez nálunk úgy néz ki, hogy előbb-utóbb minden gyerek nálunk köt ki, mert "nekem már úgyis mindegy, hogy eggyel több vagy kevesebb"...
Anyukámat szerettem volna legszívesebben magam mellett tudni, a "régi" anyukámat, aki azelőtt volt, hogy depresszióba esett volna szülővárosomban, ami 100 km-re van tőlünk.
A telefonbeszélgetés végén már röhögtünk kínunkban, mert így szoktuk, ha valami már annyira fáj, annyira gáz, annyira nem látjuk rá a megoldást. Sokszor az együtt nyavalygás, majd röhögés is segít...

Közben a férjem visszament dolgozni, majd anyósom nálunk töltött egy hete is lejárt. Telnek a napok és én egyre fáradtabb vagyok. Ahogy nő Félix, egyre többet van ébren, és ilyenkor természetesen nem szeret egyedül lenni, de sokszor a kendő is sok már neki. Mert hogy nagyon-nagyon sokat van kendőben rajtam. Vagy elöl, vagy a hátamon, mert így rögtön észreveszem, ha valami gondja van, és marad két kezem is, hogy ellássam a gyerekeket, meg a házimunkát. De a nap végére mindig érzem a derekam, a hátam. Most van az az időszak, amikor hozzáedződik a hátizomzatom a hordozáshoz.
A két nagyobbik jár a suliba, a "nagyfiammal" a délután mindig egy kvázi folytonos küzdelem, hogy "csináld már a házit!" Minden nap délután 1 órára megyek Emmáért az oviba biciklivel, kendőben Félixszel,. utánfutóval hátul. Nagyon jó erőnléti edzés, de azért eléggé fárasztó ez is. Hétfőn délutánonként átjárunk a szomszéd város uszodájába, mert a három nagyobbik gyerkőc úszni tanul, így gyerekek be a kisbuszba, átöltözés, 1 óra várakozás a három kisebbel a nagyokra, majd szárítkozás, öltözés, hazautazás. És ott van még a veteményes, a tyúkok, a kutyák, akik közül Cirka kutyám május végén anyai örömök elé néz.

Nem, én nem vagyok egy "szuperanyu". Fáradt és kimerült vagyok. Néha olyan érzésem van, hogy szinte egész nap csak kiabálok a gyerekekkel. És tudom, hogy ez így nem mehet tovább. Emma lányom is megkérdezte a minap, hogy mi (a férjem és én) szeretjük-e őket. Visszakérdeztem, hogy "Szerinted?" Sajnos az volt a válasza, amit sejtettem, hogy "Nem, mert mindig kiabáltok velünk..." :-(((

Így hát megkértem anyukámat, hogy szedje össze minden erejét és jöjjön el hozzánk egy hétre segíteni. Ha csak annyit segít, hogy vigyáz a gyerekekre, amíg én kiszaladok ellátni a tyúkokat, kiteregetek, kicsit kapálok, elmegyek Emmáért Félixszel az oviba (mert Félixet még mindig mindenhová magammal viszem), már az is óriási segítség lenne nekem. Eljött áprilisban egy hétre és csoda történt: minden olyan nyugodt és békés lett hirtelen és anyukámnak sem lett szüksége tovább az antidepresszánsokra. Aztán megkértem, hogy májusban is jöjjön el egy hétre és felnyitotta a szemem, hogy mi az, amit anyaként még nagyon fontos lenne megvalósítanom és mindezt úgy, hogy semmit nem erőltetett rám, mindig mindenben hozzánk igazodott.

És most újra megkértem, hogy jöjjön el, mert kész, totál kivagyok... Van, amikor este, amíg arra várok, hogy a szintén hulla fáradt férjem lezuhanyozzon, hogy legyen ereje végigfürdetni és "ágybadugni" a bandát, csak sírok a kimerültségtől a nagy labdán ringatózva a karomban Félixszel.
Nem értem, hogy én miért nem tudok ennél erősebb, ügyesebb türelmesebb anyuka lenni, mint ahogy más 6-7 gyermekes ismerőseim? Mert van több is és nagyon felnézek rájuk, mert látom, hogy ők nem csak játsszák a "szuperanyukát", hanem tényleg azok is, mert látom, hogy milyen kiegyensúlyozottak a gyerekeik.
Nem értem, de elfogadom és elfogadom az én drága édesanyámtól a segítséget, hogy most újra segítsen rajtam, rajtunk, most, amikor igazán nagy szükségünk van rá.

Muszáj volt ezt a szomorú, nehéz posztot is megírnom, hogy majd emlékezzek rá 1-2 év múlva is, amikor már csak mosolygok rajta vagy 10 év múlva is, amikor azért fogok sírni titokban esténként, hogy bárcsak az egész napos babahordozástól lennék kimerült és a házi feladatok elkészítésétől kétségbeesett.... :-)
Megyek és kitakarítom a vendégszobát anyukámnak...