2012. február 27., hétfő

A napsugarakkal együtt született meg Félix

Előző nap, szombaton klassz kis jóslófájásaim voltak, de ilyenek már hetek óta voltak, jöttek-mentek. Este még el tudtam aludni, aminek nagyon örülök, mert hajnali fél háromkor már olyan fájásra ébredtem, amiről egyből tudtam, hogy ez "az". Fél órát még sikerült az ágyban végiglélegezni, de 3-tól már nem volt maradásom.
Elkezdtem összepakolni a maradék szükséges holmimat, miközben a fájások bár nem rendszereződtek, de az intenzitásuk mélyült és összességében gyakoribbá is váltak.
4 órakor kértem a férjem, hogy hívja az anyukáját, induljon, mert 50 perc kell neki, hogy autóval odaérjen hozzánk vigyázni a gyerekekre. De kb. negyed óra múlva éreztem, hogy nem lesz időnk megvárni a nagyit, ezért felébresztettem Helenát, hogy ő vigyázzon addig az alvó tesóira, amíg a nagyi meg nem érkezik. Először nem nagyon tért magához, de kb. 5 perc múlva már kijött a nappaliba és mosolyogva leült a kanapéra, hogy beengedje a nagyit és szükség esetén megvígasztalja a felébredő Rebekát. Nagyon büszke voltam rá!
Kb. háromnegyed 5-kor elindultunk a kórházba a férjemmel kettesben. Még gyorsan előtte, két fájás között felhívtam a nagyit és szóltam, hogy már nem tudjuk megvárni. Aztán a saját anyukámat is felhívtam, mint mindig ilyenkor, hogy gondoljon rám, ránk.
Mivel éjjel volt még, gyorsan tudtunk haladni, de a fájások is elég gyorsan erősödtek. Fél 6 után öt perccel gurultunk be a kórház udvarára, majd felmentünk a legfelső emeletre, a szülőszobákhoz. Nagyon megilletődtem ismét, mondtam is a kedves és megértő ügyeletes szülésznőnek, hogy hiába ez a hatodik szülésem, ezt nem lehet megszokni. Fájt és sírtam és legszívesebben belebújtam volna a falba az idegen arcok elöl...
8 cm-es volt már a méhszájam, így rögtön a szülőszobába mehettünk és a "Föntiek" ismét elintézték, hogy a kádas, alternatív szobába mehessünk, immár ötödszörre. Ez volt az első nagyon megnyugtató dolog, az ismerős szoba. (Helenát, az elsőt még egy másik kórházban szültem, merthogy annak is egy külön története van, hogy hogy kerültem én ehhez az orvos-szülésznő pároshoz.)
A ctg alatt az ágyon ültem, vagy álltam, a férjem pedig profi módon tartott a fájások alatt, ezért tudtam csak túlélni azt a kb. 13-15 percet. A végén már alig bírtam ki, hogy önkényesen le ne szedjem magamról a gépet, maradék ruhát és "fejest ne ugorjak" a közben meleg vízzel megtelő kádba. És amikor végre bemehettem, ismét egy csodálatos megnyugtató érzés öntött el.


Már csak Erzsike a szülésznőm hiányzott. Mert hogy nem volt biztos, hogy beér időben, de 1-2 vízben végig élt fájás után meghallottuk a hangját és ez volt a harmadik mélyen megnyugtató dolog. Nekem Erzsike kicsit olyan, mintha arra az időre, amíg én a szülés alatt szép lassan begubózom a saját világomban, addig ő egyben az anyukám is lenne és az a biztos szakmai tudással rendelkező nő is, akire nyugodtan rábízhatom magam és a születendő kisbabámat.
Tudja, hogy én nem szeretem ilyenkor a felesleges beszédet, csak ott van és segít, miközben a férjem meg erősen tart és vizet ad, ha kérek.
Az orvosom most nem is volt ott, mert hétvégére elutazott külföldre, amiről tudtam is már csütörtök óta. Ezért a kitolásra az ügyeletes doktornő jött be, de rá csak halványan emlékszem, mert csendben csak állt ott, majd a végén gratulálva elment.
Szóval ahogy megérkezett Erzsike, úgy megérkeztek a tolófájások is. Megmondom őszintén, én egy ilyen üvöltözős nő vagyok. Mindig lehet tudni a hangomból, hogy hol tartok, a kitolás is mindig egyértelmű. Mindig elképzelem, hogy na, majd most nem fog annyira fájni, meg majd másképp állok hozzá, de mindig megtapasztaltam azt is, hogy ez nekem másképp nem megy, ilyen vagyok, így szülök és kész. Szerintem a férjem és Erzsike sokkal jobban elfogadja ezt, mint én magam... :-)
Talán a meleg víz hatására érdekes módon most több szünetet éreztem két tolófájás között, mint amilyenekre emlékeztem és ez ismét "fura" bizonytalansággal töltött el. (Pedig összesen 10-15 percig tartott a kitolás is.)
Attól féltem, hogy azért nem jön Félix, mert ő nem egy "tervezett" baba és biztos ez az utolsó visszatartásom. Ezért abban a másik világban, amiben már voltam akkor, elkezdtem magamban motyogni neki, hogy "Gyere, gyere, nem lesz semmi baj, gyere!" És jött is ügyesen, gyorsan.
Amikor megszületett a kis feje, az egy áldás volt, de sajnos gyorsan előbújt belőlem a parázós orvos felem, hogy "vállelakadás". Ezért elkezdtem Erzsikének mondogatni, hogy "Vigyázz rá, vigyázz rá!" Majd beugrott, hogy "Basszus, ne mondogass, hanem nyomj!" És nyomtam és szép ügyesen, teljesen megszületett a hatodik gyermekünk, egy új kis ember, egy új kis élet, akivel most már teljes a családunk. Gyorsan megfordultam a térdeplő, támaszkodó pozíciómból ülésbe és magamhoz vontam finoman Félixet a vízből. Nem sírt, csak pihegett rajtam, majd kis idő múlva azért nyüszögni kezdett. Ekkor volt vasárnap 6 óra 17 perc. (2012. február 26.)
Végtelen boldogság öntött el, halkan beszéltem hozzá, simogattam. Ha jól láttam a férjem szemébe ismét könny szökött örömében. Erzsike hagyta, hogy a köldökzsinór pulzálásának végéig a vízben maradjunk, majd a friss apuka vághatta el a köldökzsinórt. Odaadtam neki Félixet, engem pedig kisegítettek a kádból az ágyba. Erzsike ellenőrizte, hogy nincs-e sérülésem, de nem volt. A meleg víz és főleg Erzsike biztos keze ismét megvédte a gátamat. Ekkor visszakunyiztam a kisfiúnkat a férjemtől és közben megszületett a méhlepény is.
Amikor megnéztem, akkor az egy pillanatig éreztem, hogy kár, hogy terveink szerint ez az utolsó. De ez is csak egy halvány érzés volt, végig inkább az a hálás érzés dominált bennem, hogy szép volt, jó volt, elég volt. És örülök ennek az érzésnek, hogy "nem maradt bennem" olyan gyerkőc, akire vágynék. Bárcsak minden nő annyit szülhetne, amennyit szeretne, ha egyet sem, vagy egyet, akkor annyit, ha sokat, akkor annyit...
Egy órán keresztül hármasban lehettünk, Félix szépen szopizott is kb. fél óra múlva és innentől kezdve nagyon éber és nyugodt volt.


Ám kb. 1 óra elteltével már az új ügyeletes szülésznő jött, és szó szerint leszedte Félixet a mellemről, hogy elvigye felöltöztetni, mert kellett az alternatív szülőszoba másnak is. Ezt nagyon megértem, hiszen szültem már én is sima szülőszobában, "szárazon" és olyan a különbség számomra a két lehetőség között, mint mondjuk egy kakaós tejbevonómassza és egy finom, minőségi belga csoki között. Ha ez utóbbit megkóstóltad, soha többé nem vagy képes megenni a másikat...
Amilyen gyorsan csak tudtam egyedül felöltöztem, összepakoltam a cuccainkat, közben a férjem Félixszel ment, hogy ne engedje, hogy elvigyék az egy emelettel lejjebb levő csecsemőosztályra. Kérte ő is, és én is hangosan mondogattam öltözés közben, hogy "Kérem, ne vigyék el!", de sajnos kemény szívűek voltak és morcosan, mint egy kilós kenyeret elvitték a nyöszörgő kisbabámat.
Én egy nagyon harcos anyuka vagyok, de szülés után én sem vagyok képes 100%-ig kiállni a jogainkért.... Csak azt nem fogom fel, hogy egyáltalán miért van erre szükség???
Na mindegy... Egy takarítónéni levitt egy tolószékben az utolsó 5 ágyas szobába, majd amint kiment, a férjemmel rögtön indultunk Félixért a hosszú-hosszú folyosó túlsó végén lévő csecsemőosztályra. Ekkor még csak 1 órája szültem...
Bementünk és Félix ott feküdt teljesen egyedül, felügyelet nélkül egy kis szobában ébren egy kis kocsiban. Fogtam és szóltam a másik szobában lévő nővérkének kedvesen, hogy jöttem a kisfiamért, elviszem. Az volt a szerencsém, hogy a világ legjobb fej csecsemős nővére volt ott éppen, aki mosolyogva mondta, hogy jól van anyuka. Ez a nővér végig olyan kedves, mosolygós volt, segítőkész, megértő. Bárcsak mindegyik ilyen lenne, mint ő, sajnálom, hogy nem volt merszem hazainduláskor jól megölelni, megpuszilni és megmondani neki ezt...
Ezután besétáltunk a szobánkba, ott is szépen szopizott Félix. Én is jól voltam, de mivel túl korán kellett felkelnem, ezért kicsit szédültem, amikor kimentem a a szoba mellett lévő nem túl higiénikus wc-be. Izgultam is, hogy nehogy elájuljak, de szerencsére nem történt baj. Visszamentem és gyorsan magamba döntöttem közel másfél liter vizet. Így szép lassan feltöltődtem miközben a gyerekorvos érkezését vártuk.
Amikor ránk került a sor, ismét elsétáltunk a folyosó végére Félixszel, ahol az orvos megvizsgálta, 4440 grammnak mérte és mindent rendben talált. Nagyon nem örült, hogy haza akartunk jönni,de az a három tény, hogy orvos vagyok, szoptatási szaktanácsadó (IBCLC) és nem utolsó sorban 6. gyermekes anyuka megnyugtatta annyira, hogy elfogadja a döntésünket és természetesen az aláírásunkkal, hogy saját felelősségre jövünk el, hazaengedett.
Nem így az osztályon lévő ügyeletes szülész orvos. Azzal kezdte, hogy ugye tisztában vagyunk vele, hogy így ők egy fityinget sem kapnak utánunk az OEP-től és, hogy ekkora erővel miért nem szültem inkább otthon? Mindezt kioktató, sértődött stílusban, annak ellenére, hogy neki is elmondtuk, hogy ki vagyok, mi vagyok, és hogy megbeszéltük ezt előre az én orvosommal, aki nem mellesleg az osztályvezető főorvos, tehát az ő főnöke. Elmondtuk, hogy papíron szívesen ott maradunk, mert mi sem akarjuk, hogy anyagilag rosszul járjon az osztály, főleg, hogy még mindig nincs ilyen kód, hogy "ambuláns szülés", ami más országokban már régóta van ilyen helyzetek normális elintézésére. Erre szinte kiabálva mondta, hogy de akkor ha közben mi kirabolunk egy boltot vagy egy bankot, akkor ezért ő neki kell felelnie. Micsoda mély félelem, vagy nem is tudom mi lehetett benne, ha egy kollégájával így tudott viselkedni...
Lényeg a lényeg, saját felelőségre, aláírások után ő is hazaeengedett. Még megvártuk a gyerekorvos zárójelentését és dél körül tudtunk végre tényleg hazaindulni.
Annyi előnye volt ennek a hosszú várakozásnak, hogy közben sikerült találkoznom egy kismamatársammal, akit a dabasi ligás szoptatós baba-mama csoportból ismertem meg és nagyon örültem neki. Ő is aznap indult haza édes kis második lánykájával.
Itthon sütött a nap, a gyerekek pedig boldogan és izgatottan várták a kistesójukat. Rebeka először csak mosolygott, de kellett neki pár óra, míg magától megsimogatta Féixet. A többiek több órán keresztül könyörögtek, hogy kicsit kézbe foghassák a pici babát.
Félix éberen nézegette a tesókat és látszott rajta, hogy ismerős neki a nagy ricsaj, a hangok. :-)
Szépen, ügyesen szopizik, éjjel szinte végig éber volt, amire a méhemen belüli mozgolódásai alapján számítottam is... :-)
Már túl vagyunk az első másfél napon, volt kaki, pisi, büfi, meg minden ami ahhoz kell, hogy én, mint orvos is kicsit megnyugodjak. Rebeka is szopizott már párszor és örülök, hogy ügyesen elaludt este nélkülem az apukájával.
Hát ennyi...
Nagyon boldog és fáradt vagyok és végtelenül hálás az én drága egyetlen szerelmemnek, a férjemnek és az Istennek is!

2012. február 22., szerda

Farsang betegséggel fűszerezve

Idén február 17-én volt az oviban a farsang, délután kisGyőzőéknek "rongyos bál" és 18-án az iskolában az alsósoknak a farsang.
Sajnos Emmával teljesen lemaradtunk a farsangról, egyrészt az előző pénteken hazahozott "finom" kis köhögős, torokfájós vírusa miatt, másrészt aznapra kaptunk időpontot a monori nevelési tanácsadóba, hogy igazolást kapjunk arról, hogy maradhat még egy évet az oviban. Az igazolás megvan, az Emmát felmérő pszichológusok nagyon jófejek és megértőek voltak, nem mellesleg még egyet is értettek velem, hogy nem árt ha Emma önbizalma még erősödik kicsit. Szerencsére Emmát egyáltalán nem viselte meg, hogy nem mehetett a farsangra, még csak nem is mondta, hogy minek szeretne öltözni. Gondolom, majd kicsit nagyobb korában, ugyanúgy, mint a többieknél, már izgalmasabb lesz neki is a farsangi készülődés.

Győzőék osztályában szokás, hogy a hivatalos farsangi mulatság előtt délután tartanak egy ún. "rongyos bált", aminek az a lényege, hogy szülők, gyerekek egyaránt beöltöznek, de nagyon light-osan és a lényeg az együttléten, játékon van. Először ezen a bálon akart Győző busó lenni, a hivataloson meg nagy hadvezér, de rábeszéltem, hogy legyen csak egy jelmeze (kímélendő magamat, önző szülő-szindróma... :-))
Végülis csak kikönyörgött egy kalózjelmezt a pénteki napra, de azt szerencsére nagyon gyorsan össze is tudtam hozni.

Én sajnos nem tudtam ott maradni, mert közben a többiek elkapták Emmától ezt a nyavalyás vírust és már hárman feküdtek otthon lázasan...
Amikor hazahoztam Győzőt kértem, hogy meséljen és kicsit elkeseredtem. Azt mondta, hogy  ő az evést élvezte a legjobban, mert a játékokban őt sosem választotta ki egyik osztálytársa sem. Már egy ideje látom, hogy valami nem stimmel, mert olyanokat szokott egyébként is mesélni, hogy nem veszik be a fiúk a fogócskába, fociba, beyblade-ezésbe, stb. Kértem is a tanárbácsiját, hogy figyeljen már oda erre egy kicsit, hogy vajon miért van ez, mi az a tulajdonsága Győzőnek, ami miatt kicsit kiközösítik? Meg elhívtam három osztálytársát is egy délutánra, de igazából én nem láttam akkor, hogy olyan nagy baj lenne. Ezért is furcsállom az egészet....:-(

Másnapra készen lett a busójelmez és Helenának is a tűztündér jelmez. De sajnos Helena még szombaton is feküdt lázasan és nem nagyon volt hajlandó sem inni, sem lázcsillapítót bevenni, így egy kis hiszti után megértette, hogy neki most kimarad a farsangi buli.
Délután a férjem ment el Győzővel a mulatságba. Olyan aranyos volt Győző, mert azt mondta, hogy ha nyer a jelmezzel és még a tombolával is, akkor az egyiket nekiadja Helenának, hogy ne legyen olyan szomorú, hogy nem mehetett el. :-)
Végülis nem nyert, amitől kicsit elkeseredett, de a férjem meg volt olyan jó fej, hogy vett 20 (!) darab tombolát (ezzel legalább a sulit támogattuk) és a kisfiam nyert is rendesen. Annyi mindent hozott haza, hogy jutott belőle mindenkinek. Mondjuk az már más tészta, hogy a felajánlás útján nyert tombolatárgyak fele használhatatlan volt, mert már eleve hibás volt. Ez mégsem szegte a gyerekek kedvét, nagyon örültek az új kínai"mütyűröknek". :-)


Helena másnapra már sokkal jobban lett, Lizi összesen 3 napig volt lázas, Rebeka pedig 4 napig. Még mindegyik elég csúnyán köhög, náthás, így felemás érzés van bennem: egyrészt örülök, hogy megúsztuk egyelőre antibiotikum nélkül, másrészt meg annyira várom már, hogy megszülessen Félix (még 6 nap van a kiírásig), de közben meg tudom, hogy nem lenne megnyugtató ennyi köhögő, taknyos gyerek közé hazahozni.
Bízom benne, hogy minden úgy alakul majd, ahogyan annak lennie kell!

2012. február 13., hétfő

Emma születésnapja és egy kis esti mese

Tegnap volt Emma szülinapja. 6 éves lett, ami szimplán őrület... :-)
Gyönyörű Barbie baba tortát csináltattunk neki abból a babából, amit karácsonyra kapott. (Emeletes tortát szeretett volna, de azt túlzásnak találtuk, ezért ez lett a kompromisszum.) Tényleg gyönyörű volt a torta, csak sajnos ehetetlen. Elvileg citromos-epres ízű lett volna, de gyakorlatilag csak a vajat éreztük, még a cukrot sem. Pedig eddig minden tortája olyan finom volt ennek a cukrász bácsinak... Na, mindegy, szerencsére Emmát ez nem zavarta. (A torta meg a kukában landolt, ami azért fura, mert nálunk kaja nem szokott kidobódni, legrosszabb esetben is a komposztra kerül vagy a jószágoknak.)


Szóval Emma annyi mindent kért a szülinapjára, hogy alig bírtam észben tartani és egyik délelőtt még a  múlt héten nekivágtam a két legkisebbel, hogy beszerezzem az ajándékot. Hát nem kicsit taglózott le, hogy a lovas Barbie 17000 Ft és még az olcsóbbik változata is 8-9000 ft, korcsolyázó Filly pónit már nem találtam és azok az Icuri-picuri állatkák is, amit konkrétan szeretett volna Emma, azok is 8000 ft-nál kezdődtek.
De meglett a megoldás: éppen le volt árazva az extra hosszú hajú Disney Ariel, amilyet már régóta szeretett volna Emmus és ugye valami lovat szeretett volna, ezért egy akciós nagyobbacska pónit vettem még.
Nagyon örült mindkettőnek én meg annak, hogy örül, elégedett és a pénztárcánk sem ürült ki totálisan. :-)

Egyébként huncut volt ám, mert megleste a szekrényben az ajándékait. Igaz olyan magason voltak, hogy csak keveset látott meg belőle, de így is elég jól megsejtette a látottakból, hogy mit kap. Majdnem úgy járt mint én kb. 10 évesen amikor egy kék hajú babát néztem ki magamnak karácsonyra, meglestem és amikor megkaptam, akkor már csalódott voltam, mert elmaradt a meglepetés ereje. Ezt elmeséltem nekik és azóta tisztában vannak vele "a kék hajú baba legendája" kapcsán, hogy mit kockáztatnak azzal, ha túl kíváncsiak... :-)

Sajnos szegénykém pénteken már köhögve jött haza az oviból és szombaton alig evett-ivott, vasárnapra meg már be is náthásodott, így ezen a héten megint nem megy oviba. És persze a 6 éveseknek járó oltást is kicsit csúsztatjuk. Ennek mondjuk örül. :-)
Ja és még csütörtökön kapott egy új benti cipőt az oviba, mert a régi totál tönkrement. Hihetetlen milyen nőcis ez az Emma! Addig sírt-rítt, amíg meg nem vettem neki egy rózsaszínű, kövekkel, masnikkal díszített lakk, kopogós cipőt. És megcsodálta a tűsarkú, hegyes orrú női csizmákat is, és azt mondta, hogy nagy korában majd ilyet vegyek neki. :-) Ő a legnőcisebb az összes lányom közül. Múltkor még egy körömlakkot is kikunyerált, én meg nem tudtam neki ellenállni, mert egyszerűen el kell fogadnom, hogy ő ilyen és kész. Bár fogalmam sincs, hogy honnan örökölte, mert hogy tőlem nem, az tuti. :-) A férjem jól ki is akadt a körömlakkon, pedig igazán visszafogott volt, átlátszó, kicsit csillogós és össz-vissz 100 Ft. De neki az az elve és alapvetően egyetértek vele, hogy egy lány, egy nő önmagában, természetesen a legszebb. Igaza van! De mit csináljak, ha Emma nem így gondolja??? :-)))

És csak egy kis aranyos apróság még a végére:
Tegnap este amíg én zuhanyoztam az én drágalátos Győző fiam mellé befeküdt az ágyba Rebeka és Győző addig olvasott neki az egyik Anna és Peti mesekönyvből, amíg Rebeka el nem aludt (tegnap nem tudtuk rávenni Rebekát, hogy aludjon egyet délután, így már igazán fáradt volt.) Mire kijöttem a fürdőből, már csak annyi dolgom volt, hogy betegyem a kis manót az ágyába és odaüljek Lizi ágya szélére, mert ő azért még mindig igényli, hogy legyen valaki a szobájukban addig míg el nem alszik.
Mondtam is Győzőnek a puszi mellett, hogy de szuper, majd ha megszületik Félix, ő fogja altatni Rebekát... :-)

2012. február 9., csütörtök

Szülinapok a hideg télben

Február 3-án lett 10 éves a mi "nagylányunk" Helena. 10 éve lettem anya, 10 éve lett a férjem apa, és bizony 10 éve szoptatok, ami nekem, mint szoptatási tanácsadónak is egy kicsit ünnep.

Eddig mindig megmondta előre Helena, hogy mit kér ajándékba, de most nem mondott semmit, így végre megvehettem neki  az Andersen összes meséi című könyvet. Nagyon tetszett neki, egyfolytában azt olvassa, szóval telitalálat volt. :-)
Kapott még egy "nagylányos" bizsu nyakláncot és egy epres tortát 10 szál gyertyával.


Ami még az ajándékának a része volt, az az, hogy hétvégére meghívhatott pár barátnőjét "bulizni". Sajnos csak kettő tudott eljönni, de nekik is nagyon örült (én meg annak, hogy nem kellett sokat bajlódnom a bulival :-)). Sokat játszottak, kinn a hóban is ökörködtek, mint ahogy a kiskamaszokhoz illik.
Kapott az egyik leányzótól egy olyan játékot, ami belül üreges műanyag csíkokból áll, amiből fonatokat lehet készíteni. Viszont vacsinál rájöttek, hogy milyen jól lehet vele bohóckodni, mintha csak egy szívószál lenne. Aztán Rebeka kiöntött egy pici narancslevet és megkértem a lányokat, hogy ugyan "szivattyúzzák már föl" a drága narancslevet az asztalról, amit ők nagy nevetések között meg is tettek.
Több sem kellett Rebekának, direkt kiöntötte a maradék narancslevet az asztalra! Először nem örültem neki, de aztán vettem a lapot és megkértem, hogy közösen szívják föl a narancslevet. Jó kis vicc lett belőle :-)


Vasárnap lesz Emma szülinapja, ő most lesz már 6 éves!
Azután már remélem, hogy Félix szülinapja következik, az igazi! :-) (Ma voltam ismét ctg-én, minden rendben vele és szép kis jóslófájásaim is vannak.)

És még két aranyos kép az elmúlt havas napokról:
Az én erős kisfiam két lányt is elhúz egyszerre a szánkón:


Rebeka mindig, amikor hideg van kinn, egész rövid idő után azt mondogatja, hogy "pázik a kezem..." :-) Szóval nem nagyon bírja a hideget. Így a szánkózás után gyorsan behoztam és ilyen módon melegedett a kis tündér:




2012. február 1., szerda

Ölelni, ölelni, mindig csak ölelni!

Talán még emlékeztek arra bejegyzésemre, amikor azon szomorkodtam, hogy a kisfiam hazudott a házi feladatát illetően. Akkor, amikor beszélgettem erről a tanárbácsijával, az első mondta az volt a kérdésemre, hogy mit csináljak a fiammal, hogy "Simogasd!"  Persze utána mondott egyéb ötleteket, bölcsességeket is, de ez a felszólítása, azóta is ott motoszkált a fejemben... (Jelentem azóta sokkal jobban állunk mind házi feladatok terén, mind a becsületesség terén! :-)))

Már csak 4 hét van hátra a szülés időpontjáig és bennem iszonyatos érzelmi hullámhegyek és völgyek keletkeznek egyik pillanatról a másikra, amit szépen rá is fogok a hormonokra.
A minap éppen egy hullámvölgybe jutottam és a zuhany alatt úgy bőgtem, mint egy kisgyerek: hangosan. Sötét és szomorú gondolatok kavarogtak a fejemben....
És akkor azt éreztem, hogy arra lenne szükségem, hogy valaki, aki a világon a legjobban szeret (mondjuk a férjem) öleljen meg jó szorosan, hagyja, hogy sírjak, majd őszintén és lényegre törően kérdezzen, hogy miért sírok és vigasztaljon meg.

De nem csak ez jutott eszembe, hanem az is, hogy valószínűleg minden egyes alkalommal, amikor így sírnak a gyerekek, ők is ugyanerre vágynak, csak én legyek az ölelő, vagy az apukájuk. Még akkor is, ha a sírás oka is mi vagyunk, mert mondjuk leszidtuk őket, vagy ne adj isten kiabáltunk velük.

Tudtam én ezt eddig is, persze! De most ez egy olyan megvilágosodás szerű dolog volt, olyan igazi...

Milyen igaza volt Laci bácsinak!