Az 5 forintos távozott, a hasmenés elment (bár minket szülőket sújtott a legjobban) és most itt van helyette egy jó kis tüszős mandulagyulladás... Emmának volt eleinte láza, kicsit fájt a torka, de aztán mintha javult volna, majd elkezdett rosszabbodni az állapota, így az antibiotikum kúra mellett döntöttem. Nagyon csúnya a mandulája, és tüszős is és ráadásul mindig egy tortúra az orvosság beadása, noha már mindjárt 6 éves. Lizinek is kezd csúnya lenni a torka, éjjel már lázas volt, de magától elmúlt reggelre a láz. Ma veszek neki is antibiotikumot, hogy legyen itthon készenlétben.
Sajnos ezzel együtt valószínűleg ugrott a szombati vendégeskedésünk a nagyiéknál, ahol a sógornőm névnapját ünnepeltük volna. Csakhogy ott van Vivien, a a másfél éves kis unokatesó, aki nemrég mászott ki egy kruppszerű nyavalyából, ráadásul a sógornőm várandós is, így nem szeretném kockáztatni, hogy megfertőzzük őket.
A pocakom hatalmas méreteket öltött, megmondom őszintén, hogy nekem ez a része, az utolsó hetek tényleg terhességnek számítanak. Alig bírok valamit csinálni, még a legszükségesebbeket is csak úgy ahogy. Egy segítségről álmodozom, amikor valaki helyettem szépen kitakarít, megfőz, kimos, kivasal, kitereget. De ez csak álom marad, én meg élem tovább a szürke hétköznapokat, mint egy partra vetett bálna....
Csak az a baj, hogy ez az ólmos fáradtság, ez a mindenhol fáj mindenem nagyon sok energiámat vesz el, olyat, ami a gyerekekhez való türelemhez, a férjemhez való kedvességhez kellene. Mivel segítség nincs, ezért marad a túlélés. Néha meg a sírás, a gyerekek vagy az én részemről. (Ki tudja, lehet, hogy a férjem is sír néha titokban...)
És, hogy egy kis pozitívum is legyen a végére: kimostam a Félixnek szánt kis ruhákat! Már csak ki kellene vasalni.
Azt mondják és én is hiszek ebben, hogy a negatív érzelmeket is érdemes megélni, nem csökkenti az egyébként alapvetően szép és boldog életünk értékét. Nos, erre most itt van a lehetőségünk családilag.
Remélem a család minden tagja inkább értékekkel, mint veszteségekkel hagyja majd maga mögött ezt a nehézkes telet!
2012. január 19., csütörtök
2012. január 1., vasárnap
Boldog Új Évet Kívánunk! :-)
Nyugisan teltek nálunk az ünnepek, de azért adódtak, adódnak izgalmak most is. :-)
25-én a férjem szüleihez mentünk, jókat beszélgettünk velük és sógornőmmel és az ő férjével. A gyerekek is elvoltak, egész tűrhetően viselkedtek, azaz nem szedték szét teljesen a házat és egymást. :-) Anyósom mindig sokat és jól főz, így persze dugig ettük magunkat. :-)
26-án mentünk az én anyukámhoz, ahol a sok-sok testvéremmel és családjaikkal is találkoztunk. Itt is jó volt a hangulat, sok a finomság. Nagy karácsonyi énekléseket csaptunk, mint ahogy szoktuk és idén már a gyerekek is tudták az énekek nagy többségét és vidáman énekelték is velünk, miközben azért főleg a csillagszórókkal voltak megbabonázva, én meg közben majd szívinfarktust kaptam, hogy meg ne égessék egymást, vagy magukat. :-)
Este már itthon a férjem talált a földön egy 5 forintost és, hogy nehogy véletlenül Rebeka lenyelje, odaküldte Rebekával, kisGyőzőnek, aki a maga majdnem 8 évével képes volt a szájába venni és lenyelni. Győzőhöz, mint már mondtam sokszor, nincs "kulcsom". (Biztos azt is lenyelte... :-)) Úgyhogy ne is kérdezzétek, hogy miért tette ezt, mert ő maga sem tudta megmondani. Mindenesetre azóta is a kakijában turkálok (bocsánat a naturisztikus képért) és várom a csodát egy 5 forintos képében, ami ha holnapig nem jön, akkor nekünk kell vele a kórházba menni.... :-(((
27-től olyan nyugiban telnek a napjaink, hogy csoda. A lányok kaptak egy rakás gyöngyöt, kiegészítőt a keresztanyjuktól és rengeteg karkötő, nyaklánc, fülbevaló született a napok alatt. Még én is csinálhattam magamnak egyet, illetve Lizinek egy kis karkötőt, amit büszkén visel. :-)
A karácsony előtt kimaradt sütik egy része elkészült, de bőven elég van már így is. Hihetetlen sok mesét olvasunk a gyerekeknek, a Bogyó és Babóca, Rebeka nagy kedvence már a könyökömön jön ki. :-)))
28-án éjjel Lizi hányt egyet, de csak egyet, így azt gondoltuk, hogy biztos csak gyomorrontás. Másnap eljött anyósom, mert 30-án volt a 11. házassági évfordulónk és megleptük magunkat a férjemmel egy színházi előadással. Nagyon szép volt a darab, Miss Saigon a címe, gyönyörű előadás, igazán nem bántuk meg. Utána még egy kávéra is beültünk és beszélgettünk egy jót, így mire hazaértünk a két kicsi már aludt, a három nagy is már alvásra készen várt bennünket, hála anyósomnak. Éjfélig még sokat beszélgettünk a férjemmel, majd ahelyett, hogy a nászéjszakánkra emlékezhettünk volna hajnali fél háromig felváltva takarítottuk ki Rebekát a hányásból, Lizit a hasmenésből, hasfájásból, 3-3-szor. Végül már a fáradtságtól kínunkban azt sem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, így inkább az alvást választottuk, már ameddig lehetett, mert ugyan már nem hánytak, nem fájt a hasuk, de azért még ébredtek.
Remélem, hogy pár év múlva már nevetve fogunk visszaemlékezni erre az éjszakára.... :-)
Szilveszterkor a nagyok Civilisation-t játszottak az apjukkal, úgy várták az éjfélt. A két kicsi időben elaludt, Emma éjfélkor még nem aludt, de koccintani már nem volt ereje, csak mosolyogva nézni a gyerekpezsgőzésünket az ágyból. Éjfélkor aztán megindult a háború petárdák és tűzijátékok képében. A gyerekeknek persze nagyon tetszett, de amióta kutyánk van én azóta nagyon utálom ezt a szokást és mindig eszembejut, hogy hogy költhetnek, már bocsánat, de ilyen idióta dolgokra pont azok a legtöbbet, akiknek egyébként is gond pl. hogy megvegyék a tűzifát télire, stb. Na, mindegy, a kutyákat még délután bezártam erre az éjszakára a kennelükbe, ahol a jó meleg szigetelt házukba húzódhattak a rémisztő zajoktól. Így mindenkit biztonságban tudva örömmel vártam az új évet és nem sokkal éjfél után már mentünk is aludni.
Január elsejére Rebekán is kijött a hasmenés, de talán nála is gyorsan el fog múlni, mint Lizinél. KisGyőző ma még nem kakilt, sem 5 forintost, se semmit, így nagy az esély, hogy holnap korán reggel a ceglédi kórházat boldogítjuk az 5 gyerekkel. Mégsem érzem azt, hogy rosszul kezdődne ez az évünk, mert békében és szeretetben kezdődött, úgy, ahogy az előző befejeződött. Ennél többet nem is kívánhatunk sem magunknak, sem másnak, de azt nagy szeretettel:
25-én a férjem szüleihez mentünk, jókat beszélgettünk velük és sógornőmmel és az ő férjével. A gyerekek is elvoltak, egész tűrhetően viselkedtek, azaz nem szedték szét teljesen a házat és egymást. :-) Anyósom mindig sokat és jól főz, így persze dugig ettük magunkat. :-)
26-án mentünk az én anyukámhoz, ahol a sok-sok testvéremmel és családjaikkal is találkoztunk. Itt is jó volt a hangulat, sok a finomság. Nagy karácsonyi énekléseket csaptunk, mint ahogy szoktuk és idén már a gyerekek is tudták az énekek nagy többségét és vidáman énekelték is velünk, miközben azért főleg a csillagszórókkal voltak megbabonázva, én meg közben majd szívinfarktust kaptam, hogy meg ne égessék egymást, vagy magukat. :-)
Este már itthon a férjem talált a földön egy 5 forintost és, hogy nehogy véletlenül Rebeka lenyelje, odaküldte Rebekával, kisGyőzőnek, aki a maga majdnem 8 évével képes volt a szájába venni és lenyelni. Győzőhöz, mint már mondtam sokszor, nincs "kulcsom". (Biztos azt is lenyelte... :-)) Úgyhogy ne is kérdezzétek, hogy miért tette ezt, mert ő maga sem tudta megmondani. Mindenesetre azóta is a kakijában turkálok (bocsánat a naturisztikus képért) és várom a csodát egy 5 forintos képében, ami ha holnapig nem jön, akkor nekünk kell vele a kórházba menni.... :-(((
27-től olyan nyugiban telnek a napjaink, hogy csoda. A lányok kaptak egy rakás gyöngyöt, kiegészítőt a keresztanyjuktól és rengeteg karkötő, nyaklánc, fülbevaló született a napok alatt. Még én is csinálhattam magamnak egyet, illetve Lizinek egy kis karkötőt, amit büszkén visel. :-)
A karácsony előtt kimaradt sütik egy része elkészült, de bőven elég van már így is. Hihetetlen sok mesét olvasunk a gyerekeknek, a Bogyó és Babóca, Rebeka nagy kedvence már a könyökömön jön ki. :-)))
28-án éjjel Lizi hányt egyet, de csak egyet, így azt gondoltuk, hogy biztos csak gyomorrontás. Másnap eljött anyósom, mert 30-án volt a 11. házassági évfordulónk és megleptük magunkat a férjemmel egy színházi előadással. Nagyon szép volt a darab, Miss Saigon a címe, gyönyörű előadás, igazán nem bántuk meg. Utána még egy kávéra is beültünk és beszélgettünk egy jót, így mire hazaértünk a két kicsi már aludt, a három nagy is már alvásra készen várt bennünket, hála anyósomnak. Éjfélig még sokat beszélgettünk a férjemmel, majd ahelyett, hogy a nászéjszakánkra emlékezhettünk volna hajnali fél háromig felváltva takarítottuk ki Rebekát a hányásból, Lizit a hasmenésből, hasfájásból, 3-3-szor. Végül már a fáradtságtól kínunkban azt sem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, így inkább az alvást választottuk, már ameddig lehetett, mert ugyan már nem hánytak, nem fájt a hasuk, de azért még ébredtek.
Remélem, hogy pár év múlva már nevetve fogunk visszaemlékezni erre az éjszakára.... :-)
Szilveszterkor a nagyok Civilisation-t játszottak az apjukkal, úgy várták az éjfélt. A két kicsi időben elaludt, Emma éjfélkor még nem aludt, de koccintani már nem volt ereje, csak mosolyogva nézni a gyerekpezsgőzésünket az ágyból. Éjfélkor aztán megindult a háború petárdák és tűzijátékok képében. A gyerekeknek persze nagyon tetszett, de amióta kutyánk van én azóta nagyon utálom ezt a szokást és mindig eszembejut, hogy hogy költhetnek, már bocsánat, de ilyen idióta dolgokra pont azok a legtöbbet, akiknek egyébként is gond pl. hogy megvegyék a tűzifát télire, stb. Na, mindegy, a kutyákat még délután bezártam erre az éjszakára a kennelükbe, ahol a jó meleg szigetelt házukba húzódhattak a rémisztő zajoktól. Így mindenkit biztonságban tudva örömmel vártam az új évet és nem sokkal éjfél után már mentünk is aludni.
Január elsejére Rebekán is kijött a hasmenés, de talán nála is gyorsan el fog múlni, mint Lizinél. KisGyőző ma még nem kakilt, sem 5 forintost, se semmit, így nagy az esély, hogy holnap korán reggel a ceglédi kórházat boldogítjuk az 5 gyerekkel. Mégsem érzem azt, hogy rosszul kezdődne ez az évünk, mert békében és szeretetben kezdődött, úgy, ahogy az előző befejeződött. Ennél többet nem is kívánhatunk sem magunknak, sem másnak, de azt nagy szeretettel:
Boldog Új Évet Kívánunk Nektek!
:-)
Gyöngyöznek a lányok
A nagyiéknál
Vivibaba és Rebeka
A saját karácsonyfánk alatt
A nagymamáéknál
2011. december 24., szombat
Karácsony
Nálunk már reggel megjött a Jézuska. :-)
Nem lett minden kész, nem lett minden tökéletes, de a gyerekek arca fantasztikus volt, amikor reggel ünneplő ruhában bementünk a csengőszóra a nappaliba a karácsonyfához. Még a két nagyé is, pedig ők tegnap este abban a kiváltságban részesültek, hogy segíthettek díszíteni a fát. Én persze ismét elsírtam magam a meghatódottságtól, miközben a Mennyből az angyalt énekeltük Helena zongorakíséretére. De fogjuk ismét a hormonokra... :-)
Helena végülis egy barbie-szerű Winx babát kapott (úgy megörültem, hogy inkább ezt kérte és nem a vámpír barbie-t) és egy kis műanyag csikót, illetve készítettem neki is egy tündérkarikát.
KisGyőző megkapta az áhított beyblade-et, egy kis Forma-1-es autót és varrtam neki beyblade tartót és kis autótárolót a barátnőm mintája nyomán.
Emma is egy Winx babát kapott, amivel nagyon sokat játszottak már ma Helenával és egy kis pónit, ill. ő is kapott egy tündérkarikát.
Lizi egy barbie hercegnőt kapott, amihez egy kis mesekönyv is tartozott, egy filly pónit és persze nem maradhatott el nála sem a tündérkarika.
Rebeka egy mágneses rajzolókát kapott és egy kis babát, ill egy rém egyszerű Bogyó és Babóca bábot varrtam neki.
A férjem vett nekik pár darab számítógépes játékot, olyat, amilyen a három nagy gyerkőc korosztályának való: állatosat, autósat és valami tündéreset.
Én valami rettenetesen elfáradtam, pedig tényleg egy csomó tervezett dolog egyszerűen nem jött össze, így Rebekával aludtam egyet koradélután.
Aminek nagyon örülök, hogy nem láttam a gyerekeken, hogy kevesellnék az ajándékot, igazán boldognak és elégedettnek tűntek. Egyedül Lizi mondta, hogy ő több pónit szeretett volna kapni. :-)
A rém egyszerű leírásomból is kitűnik, hogy még mindig nagyon fáradt vagyok, így meséljenek helyettem tovább a ma készült képek.
Nem lett minden kész, nem lett minden tökéletes, de a gyerekek arca fantasztikus volt, amikor reggel ünneplő ruhában bementünk a csengőszóra a nappaliba a karácsonyfához. Még a két nagyé is, pedig ők tegnap este abban a kiváltságban részesültek, hogy segíthettek díszíteni a fát. Én persze ismét elsírtam magam a meghatódottságtól, miközben a Mennyből az angyalt énekeltük Helena zongorakíséretére. De fogjuk ismét a hormonokra... :-)
Helena végülis egy barbie-szerű Winx babát kapott (úgy megörültem, hogy inkább ezt kérte és nem a vámpír barbie-t) és egy kis műanyag csikót, illetve készítettem neki is egy tündérkarikát.
KisGyőző megkapta az áhított beyblade-et, egy kis Forma-1-es autót és varrtam neki beyblade tartót és kis autótárolót a barátnőm mintája nyomán.
Emma is egy Winx babát kapott, amivel nagyon sokat játszottak már ma Helenával és egy kis pónit, ill. ő is kapott egy tündérkarikát.
Lizi egy barbie hercegnőt kapott, amihez egy kis mesekönyv is tartozott, egy filly pónit és persze nem maradhatott el nála sem a tündérkarika.
Rebeka egy mágneses rajzolókát kapott és egy kis babát, ill egy rém egyszerű Bogyó és Babóca bábot varrtam neki.
A férjem vett nekik pár darab számítógépes játékot, olyat, amilyen a három nagy gyerkőc korosztályának való: állatosat, autósat és valami tündéreset.
Én valami rettenetesen elfáradtam, pedig tényleg egy csomó tervezett dolog egyszerűen nem jött össze, így Rebekával aludtam egyet koradélután.
Aminek nagyon örülök, hogy nem láttam a gyerekeken, hogy kevesellnék az ajándékot, igazán boldognak és elégedettnek tűntek. Egyedül Lizi mondta, hogy ő több pónit szeretett volna kapni. :-)
A rém egyszerű leírásomból is kitűnik, hogy még mindig nagyon fáradt vagyok, így meséljenek helyettem tovább a ma készült képek.
Nagyon Boldog Karácsonyt Kívánok Mindenkinek! :-)
Szeretek blogolni, mert már több dolog is tisztázódott bennem azáltal, hogy összefoglaltam a dolgokat írásban. Most az esett le, elolvasva, amit ma írtam, hogy nálam még mindig csak az ajándékozás a fő szempont karácsonykor. Ami talán érthető, abból, hogy ez az egyik szeretetnyelvem a minőségi idő mellett, de egyben feladat is számomra, hogy változtassak ezen magamban, mert a karácsony mégiscsak Jézus születésének az ünnepe, azé az emberé, Istené, aki a Szeretet Istene is....
2011. december 13., kedd
Helena a főszereplő
Szó szerint, ugyanis a jövő februárban már 10 éves ("Tejóég...!") nagylányom lesz a főszereplője az iskolai karácsonyi előadásnak. A Holle anyót adják elő, és ő kapta Szorgoska szerepét. Ami illik is rá, mert valóban olyan kis szorgoska, aranyos, rendes kislány. A suliban legalábbis 100%-ban. Itthon azért tud lazítani is, meg is ijednék, ha itthon is olyan kis pedáns lenne. (Na azért zavar a kupi a szobájában, szekrényében, ágyában, de legfőképpen akkor, amikor én magam is fáradt, nyűgös vagyok.)
Az egész úgy kezdődött, hogy új tanítónénit kapott az osztályuk, mert a korábbi kedves, fiatal tanítónénije annak rendje-módja szerint férjhez ment és kb. akkorra várja az első csemetéjét, mint amikorra mi a hatodikat.
Ez az új tanítónénije nagyon komolyan veszi, hogy Helena tehetsége megnyilvánulhasson. Már-már túl komolyan... :-) Ilyen verseny, olyan verseny... És valahol igaza van, mert tapasztalatból tudom, hogy a versenyekre való felkészüléssel, a részvétellel akkor is nyer, ha egyébként helyezést nem.
Csakhogy Helenának is vannak határai. Bizonyos szituációkban nagyon stresszel, egyelőre nem bír még megküzdeni velük. Ilyen volt az is, amikor Márti néni egy kis rábeszéléssel rávette, hogy induljon az iskolai mesemondóversenyen. A fogadóórán el is mondtam neki, hogy csodálkozom, hogy sikerült rávennie, mert én úgy látom, hogy ez mélyvíz Helenának, és kifejtettem neki azt is, hogy én nem vagyok annak a híve, hogy mindenáron szerepeltessünk egy gyereket. De végülis abban maradtunk, hogy ha ilyen ügyesen elérte nála, hogy merjen indulni, akkor hajrá, én itthonról mindenképpen támogatom őt.
Teltek a napok és Helena többszöri kérésemre sem mondta el nekem a mesét, sőt egyre többször jelentkezett azzal a tipikus "citrombaharapós" arccal, hogy ő nem akar indulni, mert fél a kudarctól, hogy nem nyer, hogy annyi ember előtt kell beszélnie és, hogy elfelejti a mesét és nem fog eszébejutni semmi. Próbáltam bíztatni, meséltem neki arról, amikor még én jártam az ő korában mesemondó versenyekre. A végén már "fűt-fát" ígértünk neki a férjemmel, de egyre reménytelenebbnek láttuk a dolgot.
Ekkor javasoltam neki, hogy akkor mondja meg a tanítónéninek, hogy ő nem szeretne indulni és mesélje el, hogy miért nem.
Helena összeszedte minden bátorságát és ugyan sírva, de elmondta a tanítónéninek, aki megértette őt és ugyan kicsit csalódottan, de beleegyezett a döntésbe.
Viszont megijedhetett ő is egy kicsit attól, hogy ekkora stresszt és félelmet látott meg Helenában, mert a mesemondóversenyről leiratkozással egy időben a karácsonyi főszerepet is inkább elvette tőle. Elvileg logikus is, hogy ha annyira fél a közönség előtti szerepléstől, akkor nem kockáztathatják, hogy pont a főszereplő pánikoljon be az ELŐADÁSON...
Igen ám, de Helena ezt úgy vette, hogy büntetésképpen nem játszhatja el a főszerepet azért, mert lemondta a mesemondó versenyt. Szegénykém zokogva jött haza a suliból és többek között így fogalmazott, hogy "...győzőtt a gyávaság...". Mármint az övé. Beszélgettünk, végre megmutatta a kiszemelt mesét, majd kerestünk közösen egy egyszerűbbet, amit jobban is szeret. Próbáltam rávenni, hogy ismét beszéljen a tanítónénijével, kérje meg, hogy adjon neki még egy esélyt, de ez már sok volt Helenának.
Alapvetően azt támogatom, hogy maga a gyerkőc intézze a saját ügyeit, de azt gondolom, hogy vannak olyan esetek, amikor elkél a szülői segítség, amikor azt érzi a gyerek, hogy valóban ott áll mögötte az anyukája, apukája és nem csak érzelmileg, hanem ténylegesen is támogatja őt.
Így hát másnap bementem a suliba és megbeszéltem Márti nénivel a dolgokat. Voltak amiben nem értettünk egyet, de szerencsére a fontos dolgokban igen. Rábeszéltem, hogy próbálják ki mégiscsak legalább 1-2 próba erejéig Helenát, mint Szorgoskát és ha úgy látják, hogy valóban sok ez neki érzelmileg, akkor nyugodt szívvel adják másnak a szerepet. Azt hiszem azzal sikerült meggyőznöm a tanítónénit, hogy elmagyaráztam, hogy szerintem egészen más egy mesét szinte szóról-szóra a hallgató közönség szemébe elmondani, mint eljátszani a kedvenc mesénk kedvenc szereplőjét úgy, hogy igazán a közönségre szinte rá sem kell nézni, csak a többi gyerekkel kell beleélni magunkat egy számunkra kedves szerepbe...
Minden jó, ha a vége jó! Helena boldog, mert ő maradhatott a főszereplő, a tanítónéni boldog, mert végre szerepelni láthatja egyik kedvenc tanítványát, és én is boldog vagyok, hogy sikerült az én drága kislányomnak olyan szereplési formát találni, ahol nem izgul túlságosan, és még élvezi is a szereplést. És fáradt is vagyok nagyon-nagyon, mert tegnap éjjel fél kettőig varrtam a dupla jelmezét, az egyszerű Szorgoskáét és az arannyal teli ruhásat...
Remélem, hogy ezek után sikerül eljutnom az előadásra 21-én! :-)
Az egész úgy kezdődött, hogy új tanítónénit kapott az osztályuk, mert a korábbi kedves, fiatal tanítónénije annak rendje-módja szerint férjhez ment és kb. akkorra várja az első csemetéjét, mint amikorra mi a hatodikat.
Ez az új tanítónénije nagyon komolyan veszi, hogy Helena tehetsége megnyilvánulhasson. Már-már túl komolyan... :-) Ilyen verseny, olyan verseny... És valahol igaza van, mert tapasztalatból tudom, hogy a versenyekre való felkészüléssel, a részvétellel akkor is nyer, ha egyébként helyezést nem.
Csakhogy Helenának is vannak határai. Bizonyos szituációkban nagyon stresszel, egyelőre nem bír még megküzdeni velük. Ilyen volt az is, amikor Márti néni egy kis rábeszéléssel rávette, hogy induljon az iskolai mesemondóversenyen. A fogadóórán el is mondtam neki, hogy csodálkozom, hogy sikerült rávennie, mert én úgy látom, hogy ez mélyvíz Helenának, és kifejtettem neki azt is, hogy én nem vagyok annak a híve, hogy mindenáron szerepeltessünk egy gyereket. De végülis abban maradtunk, hogy ha ilyen ügyesen elérte nála, hogy merjen indulni, akkor hajrá, én itthonról mindenképpen támogatom őt.
Teltek a napok és Helena többszöri kérésemre sem mondta el nekem a mesét, sőt egyre többször jelentkezett azzal a tipikus "citrombaharapós" arccal, hogy ő nem akar indulni, mert fél a kudarctól, hogy nem nyer, hogy annyi ember előtt kell beszélnie és, hogy elfelejti a mesét és nem fog eszébejutni semmi. Próbáltam bíztatni, meséltem neki arról, amikor még én jártam az ő korában mesemondó versenyekre. A végén már "fűt-fát" ígértünk neki a férjemmel, de egyre reménytelenebbnek láttuk a dolgot.
Ekkor javasoltam neki, hogy akkor mondja meg a tanítónéninek, hogy ő nem szeretne indulni és mesélje el, hogy miért nem.
Helena összeszedte minden bátorságát és ugyan sírva, de elmondta a tanítónéninek, aki megértette őt és ugyan kicsit csalódottan, de beleegyezett a döntésbe.
Viszont megijedhetett ő is egy kicsit attól, hogy ekkora stresszt és félelmet látott meg Helenában, mert a mesemondóversenyről leiratkozással egy időben a karácsonyi főszerepet is inkább elvette tőle. Elvileg logikus is, hogy ha annyira fél a közönség előtti szerepléstől, akkor nem kockáztathatják, hogy pont a főszereplő pánikoljon be az ELŐADÁSON...
Igen ám, de Helena ezt úgy vette, hogy büntetésképpen nem játszhatja el a főszerepet azért, mert lemondta a mesemondó versenyt. Szegénykém zokogva jött haza a suliból és többek között így fogalmazott, hogy "...győzőtt a gyávaság...". Mármint az övé. Beszélgettünk, végre megmutatta a kiszemelt mesét, majd kerestünk közösen egy egyszerűbbet, amit jobban is szeret. Próbáltam rávenni, hogy ismét beszéljen a tanítónénijével, kérje meg, hogy adjon neki még egy esélyt, de ez már sok volt Helenának.
Alapvetően azt támogatom, hogy maga a gyerkőc intézze a saját ügyeit, de azt gondolom, hogy vannak olyan esetek, amikor elkél a szülői segítség, amikor azt érzi a gyerek, hogy valóban ott áll mögötte az anyukája, apukája és nem csak érzelmileg, hanem ténylegesen is támogatja őt.
Így hát másnap bementem a suliba és megbeszéltem Márti nénivel a dolgokat. Voltak amiben nem értettünk egyet, de szerencsére a fontos dolgokban igen. Rábeszéltem, hogy próbálják ki mégiscsak legalább 1-2 próba erejéig Helenát, mint Szorgoskát és ha úgy látják, hogy valóban sok ez neki érzelmileg, akkor nyugodt szívvel adják másnak a szerepet. Azt hiszem azzal sikerült meggyőznöm a tanítónénit, hogy elmagyaráztam, hogy szerintem egészen más egy mesét szinte szóról-szóra a hallgató közönség szemébe elmondani, mint eljátszani a kedvenc mesénk kedvenc szereplőjét úgy, hogy igazán a közönségre szinte rá sem kell nézni, csak a többi gyerekkel kell beleélni magunkat egy számunkra kedves szerepbe...
Minden jó, ha a vége jó! Helena boldog, mert ő maradhatott a főszereplő, a tanítónéni boldog, mert végre szerepelni láthatja egyik kedvenc tanítványát, és én is boldog vagyok, hogy sikerült az én drága kislányomnak olyan szereplési formát találni, ahol nem izgul túlságosan, és még élvezi is a szereplést. És fáradt is vagyok nagyon-nagyon, mert tegnap éjjel fél kettőig varrtam a dupla jelmezét, az egyszerű Szorgoskáét és az arannyal teli ruhásat...
Remélem, hogy ezek után sikerül eljutnom az előadásra 21-én! :-)
2011. december 6., kedd
Nálunk is járt a Mikulás
Természetesen a mi gyerekeink is napok óta várták a Mikulást. Vajon idén is személyesen jön el, mint ahogy szokott, hoz-e ajándékot, mit hoz...?
Ha megkérdeztem Rebekát (másfél éves), hogy mit hoz neki a Mikulás, mindig azt felelte rá, hogy csokit, így muszáj volt egy kis csokit is csempésznem a zsákokba. Mert igen, nálunk a két nagy (9 és fél, 7 és fél évesek) már tisztában vannak vele, hogy a Mikulás, mint olyan nem létezik, csak egy régen élt szent életű püspök emléke...
Felismerték a bátyámat tavaly az egyébként szuper jelmez alatt s amikor nyíltan rákérdeztek, nem tudtam nekik hazudni.
Hazudni, ahogy a 7 és fél éves kisfiam tette ezt a múlt héten kétszer is, amikor megkérdeztem tőle, hogy kapott-e aznap beírást hiányzó lecke vagy felszerelés miatt...:-( Ilyenkor úgy érzem, hogy nincs "kulcsom" a fiamhoz. Nem értem, hogy miért csinálja ezt, hiszen sosem kap a beírásért nagy leszidást vagy szörnyűséges büntetést és tőlünk sem láthatja a hazudozást? Már korábban is előfordult ez és akkor is inkább azt próbáltam neki elmagyarázni, hogy miért olyan nagyon fontos az őszinteség, a megbízhatóság. Úgy látszik nem sikerült és ilyenkor úgy érzem, hogy valamit nagyon elrontok, csak sajnos fogalmam sincs, hogy mit?....
Szóval ő egy levelet is kapott a Mikulás bácsitól, amiben arra kéri, hogy legyen olyan őszinte és igazmondó mindig, mint amilyen kedves, aranyos és jó kisfiú..... :-)
Kaptak egyébként finom minőségi étcsokit, egy icike-picike igazi csokimikulást, aszalt gyümölcsöt rengeteget, 1-1 db szaloncukrot és műzliszeletet, pár darab csokiba mártott paradiót, amiről azt hitték, hogy óriási mandula vagy mogyoró :-) és 1-1 kis ujjbábot. (Nem én varrtam.) Azt játszották nagy nevetések közepette, hogy ezeket a csokival bevont paradiókat bedugták az ujjbáb aljába és, hogy kakil a csiga, pillangó, cica, egérke, béka.... :-)
Nagyon leleményesek! :-)
Természetesen a férjem is kapott kis csomagot és amikor reggel láttam, hogy én nem kaptam semmit, őszintén szomorú voltam, mint egy csalódott kisgyerek. Aztán miután elment mindenki a saját "dolgozójába", oviba, suliba és indultam, hogy vegyem a gumicsizmám, amiben az állatokat szoktam ellátni, akkor láttam, hogy telis-tele van a csizmám fincsi kávéval, amiről éppen leszokóban vagyok. Nagyon örültem és még el is sírtam magam örömömben. Őrület, nem, hogy milyen kevés kell egy kis reggeli jókedvhez.... :-)))
Ha megkérdeztem Rebekát (másfél éves), hogy mit hoz neki a Mikulás, mindig azt felelte rá, hogy csokit, így muszáj volt egy kis csokit is csempésznem a zsákokba. Mert igen, nálunk a két nagy (9 és fél, 7 és fél évesek) már tisztában vannak vele, hogy a Mikulás, mint olyan nem létezik, csak egy régen élt szent életű püspök emléke...
Felismerték a bátyámat tavaly az egyébként szuper jelmez alatt s amikor nyíltan rákérdeztek, nem tudtam nekik hazudni.
Hazudni, ahogy a 7 és fél éves kisfiam tette ezt a múlt héten kétszer is, amikor megkérdeztem tőle, hogy kapott-e aznap beírást hiányzó lecke vagy felszerelés miatt...:-( Ilyenkor úgy érzem, hogy nincs "kulcsom" a fiamhoz. Nem értem, hogy miért csinálja ezt, hiszen sosem kap a beírásért nagy leszidást vagy szörnyűséges büntetést és tőlünk sem láthatja a hazudozást? Már korábban is előfordult ez és akkor is inkább azt próbáltam neki elmagyarázni, hogy miért olyan nagyon fontos az őszinteség, a megbízhatóság. Úgy látszik nem sikerült és ilyenkor úgy érzem, hogy valamit nagyon elrontok, csak sajnos fogalmam sincs, hogy mit?....
Szóval ő egy levelet is kapott a Mikulás bácsitól, amiben arra kéri, hogy legyen olyan őszinte és igazmondó mindig, mint amilyen kedves, aranyos és jó kisfiú..... :-)
Kaptak egyébként finom minőségi étcsokit, egy icike-picike igazi csokimikulást, aszalt gyümölcsöt rengeteget, 1-1 db szaloncukrot és műzliszeletet, pár darab csokiba mártott paradiót, amiről azt hitték, hogy óriási mandula vagy mogyoró :-) és 1-1 kis ujjbábot. (Nem én varrtam.) Azt játszották nagy nevetések közepette, hogy ezeket a csokival bevont paradiókat bedugták az ujjbáb aljába és, hogy kakil a csiga, pillangó, cica, egérke, béka.... :-)
Nagyon leleményesek! :-)
Természetesen a férjem is kapott kis csomagot és amikor reggel láttam, hogy én nem kaptam semmit, őszintén szomorú voltam, mint egy csalódott kisgyerek. Aztán miután elment mindenki a saját "dolgozójába", oviba, suliba és indultam, hogy vegyem a gumicsizmám, amiben az állatokat szoktam ellátni, akkor láttam, hogy telis-tele van a csizmám fincsi kávéval, amiről éppen leszokóban vagyok. Nagyon örültem és még el is sírtam magam örömömben. Őrület, nem, hogy milyen kevés kell egy kis reggeli jókedvhez.... :-)))
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)