Kamasznak anyukája lenni

A nagylányom (12 és fél éves) elég rendesen kamaszodik. Szerencsére sokat olvastam erről, előadást is hallgattunk Vekerdy Tamástól a minap a férjemmel ebben a témában és egy picit még emlékszem is a saját kamaszkoromra, ezért engem egyelőre nem visel ez meg. Sőt, kissé perverz módon élvezem látni, ahogy a lányom előbb begubózik, majd nyitogatja a gyönyörű szárnyait. De egyelőre a szárnynyitogatás még odébb van, most a begubózás kezdődött el erőteljesen.

Szóval sok a sírás, mélabúság, "lustaság", álmodozás, hangos vihogás, zavart ugra-bugrálás, és bizony jönnek a rossz jegyek is.

Próbálok neki segíteni, de úgy érzem nem tudok. Hathatósan...
Marad a meghallgatás, ölelés, mosoly, megértés, kis engedmények.

Amikor először kérte, hogy szerezzek neki "szakembert", akkor az jutott eszembe, hogy kész, leszerepeltem, mint anya. Hát milyen anya vagyok én, hogy nem tudok neki segíteni, hogy nem tőlem várja a segítséget? Aztán eszembe jutottak az olvasottak (azt hiszem Ranschburg Jenőtől olvastam erről főleg), hogy ez a lényeg: a szülők megszűnnek, mint tökéletesnek hitt emberek és más példaképet keresnek maguknak a gyerekek, hogy kialakíthassák a saját világképüket, személyiségüket. Ehhez a szülőknek tökéletlenné kell válniuk, hogy le tudjanak szakadni róluk a kamaszok.
És amikor erre rájöttem, hogy ezért kell neki "szakember, aki tanácsot tud adni" és ezért nem tudok én neki segíteni, akkor nagyon megkönnyebbültem és boldog lettem, hogy a lányom ezeket így ki meri mondani és mégiscsak rám meri bízni, hogy az ő segítségét megkeressem. :)
Szeretem a lányom... :)