Emma születésnapja és egy kis esti mese

Tegnap volt Emma szülinapja. 6 éves lett, ami szimplán őrület... :-)
Gyönyörű Barbie baba tortát csináltattunk neki abból a babából, amit karácsonyra kapott. (Emeletes tortát szeretett volna, de azt túlzásnak találtuk, ezért ez lett a kompromisszum.) Tényleg gyönyörű volt a torta, csak sajnos ehetetlen. Elvileg citromos-epres ízű lett volna, de gyakorlatilag csak a vajat éreztük, még a cukrot sem. Pedig eddig minden tortája olyan finom volt ennek a cukrász bácsinak... Na, mindegy, szerencsére Emmát ez nem zavarta. (A torta meg a kukában landolt, ami azért fura, mert nálunk kaja nem szokott kidobódni, legrosszabb esetben is a komposztra kerül vagy a jószágoknak.)

Szóval Emma annyi mindent kért a szülinapjára, hogy alig bírtam észben tartani és egyik délelőtt még a  múlt héten nekivágtam a két legkisebbel, hogy beszerezzem az ajándékot. Hát nem kicsit taglózott le, hogy a lovas Barbie 17000 Ft és még az olcsóbbik változata is 8-9000 ft, korcsolyázó Filly pónit már nem találtam és azok az Icuri-picuri állatkák is, amit konkrétan szeretett volna Emma, azok is 8000 ft-nál kezdődtek.
De meglett a megoldás: éppen le volt árazva az extra hosszú hajú Disney Ariel, amilyet már régóta szeretett volna Emmus és ugye valami lovat szeretett volna, ezért egy akciós nagyobbacska pónit vettem még.
Nagyon örült mindkettőnek én meg annak, hogy örül, elégedett és a pénztárcánk sem ürült ki totálisan. :-)

Egyébként huncut volt ám, mert megleste a szekrényben az ajándékait. Igaz olyan magason voltak, hogy csak keveset látott meg belőle, de így is elég jól megsejtette a látottakból, hogy mit kap. Majdnem úgy járt mint én kb. 10 évesen amikor egy kék hajú babát néztem ki magamnak karácsonyra, meglestem és amikor megkaptam, akkor már csalódott voltam, mert elmaradt a meglepetés ereje. Ezt elmeséltem nekik és azóta tisztában vannak vele "a kék hajú baba legendája" kapcsán, hogy mit kockáztatnak azzal, ha túl kíváncsiak... :-)

Sajnos szegénykém pénteken már köhögve jött haza az oviból és szombaton alig evett-ivott, vasárnapra meg már be is náthásodott, így ezen a héten megint nem megy oviba. És persze a 6 éveseknek járó oltást is kicsit csúsztatjuk. Ennek mondjuk örül. :-)
Ja és még csütörtökön kapott egy új benti cipőt az oviba, mert a régi totál tönkrement. Hihetetlen milyen nőcis ez az Emma! Addig sírt-rítt, amíg meg nem vettem neki egy rózsaszínű, kövekkel, masnikkal díszített lakk, kopogós cipőt. És megcsodálta a tűsarkú, hegyes orrú női csizmákat is, és azt mondta, hogy nagy korában majd ilyet vegyek neki. :-) Ő a legnőcisebb az összes lányom közül. Múltkor még egy körömlakkot is kikunyerált, én meg nem tudtam neki ellenállni, mert egyszerűen el kell fogadnom, hogy ő ilyen és kész. Bár fogalmam sincs, hogy honnan örökölte, mert hogy tőlem nem, az tuti. :-) A férjem jól ki is akadt a körömlakkon, pedig igazán visszafogott volt, átlátszó, kicsit csillogós és össz-vissz 100 Ft. De neki az az elve és alapvetően egyetértek vele, hogy egy lány, egy nő önmagában, természetesen a legszebb. Igaza van! De mit csináljak, ha Emma nem így gondolja??? :-)))

És csak egy kis aranyos apróság még a végére:
Tegnap este amíg én zuhanyoztam az én drágalátos Győző fiam mellé befeküdt az ágyba Rebeka és Győző addig olvasott neki az egyik Anna és Peti mesekönyvből, amíg Rebeka el nem aludt (tegnap nem tudtuk rávenni Rebekát, hogy aludjon egyet délután, így már igazán fáradt volt.) Mire kijöttem a fürdőből, már csak annyi dolgom volt, hogy betegyem a kis manót az ágyába és odaüljek Lizi ágya szélére, mert ő azért még mindig igényli, hogy legyen valaki a szobájukban addig míg el nem alszik.
Mondtam is Győzőnek a puszi mellett, hogy de szuper, majd ha megszületik Félix, ő fogja altatni Rebekát... :-)

Szülinapok a hideg télben

Február 3-án lett 10 éves a mi "nagylányunk" Helena. 10 éve lettem anya, 10 éve lett a férjem apa, és bizony 10 éve szoptatok, ami nekem, mint szoptatási tanácsadónak is egy kicsit ünnep.

Eddig mindig megmondta előre Helena, hogy mit kér ajándékba, de most nem mondott semmit, így végre megvehettem neki  az Andersen összes meséi című könyvet. Nagyon tetszett neki, egyfolytában azt olvassa, szóval telitalálat volt. :-)
Kapott még egy "nagylányos" bizsu nyakláncot és egy epres tortát 10 szál gyertyával.

Ami még az ajándékának a része volt, az az, hogy hétvégére meghívhatott pár barátnőjét "bulizni". Sajnos csak kettő tudott eljönni, de nekik is nagyon örült (én meg annak, hogy nem kellett sokat bajlódnom a bulival :-)). Sokat játszottak, kinn a hóban is ökörködtek, mint ahogy a kiskamaszokhoz illik.
Kapott az egyik leányzótól egy olyan játékot, ami belül üreges műanyag csíkokból áll, amiből fonatokat lehet készíteni. Viszont vacsinál rájöttek, hogy milyen jól lehet vele bohóckodni, mintha csak egy szívószál lenne. Aztán Rebeka kiöntött egy pici narancslevet és megkértem a lányokat, hogy ugyan "szivattyúzzák már föl" a drága narancslevet az asztalról, amit ők nagy nevetések között meg is tettek.
Több sem kellett Rebekának, direkt kiöntötte a maradék narancslevet az asztalra! Először nem örültem neki, de aztán vettem a lapot és megkértem, hogy közösen szívják föl a narancslevet. Jó kis vicc lett belőle :-)

Vasárnap lesz Emma szülinapja, ő most lesz már 6 éves!

Azután már remélem, hogy Félix szülinapja következik, az igazi! :-) (Ma voltam ismét ctg-én, minden rendben vele és szép kis jóslófájásaim is vannak.)

És még két aranyos kép az elmúlt havas napokról:

Az én erős kisfiam két lányt is elhúz egyszerre a szánkón:

Rebeka mindig, amikor hideg van kinn, egész rövid idő után azt mondogatja, hogy "pázik a kezem..." :-) Szóval nem nagyon bírja a hideget. Így a szánkózás után gyorsan behoztam és ilyen módon melegedett a kis tündér:

Ölelni, ölelni, mindig csak ölelni!

Talán még emlékeztek arra bejegyzésemre, amikor azon szomorkodtam, hogy a kisfiam hazudott a házi feladatát illetően. Akkor, amikor beszélgettem erről a tanárbácsijával, az első mondta az volt a kérdésemre, hogy mit csináljak a fiammal, hogy "Simogasd!"  Persze utána mondott egyéb ötleteket, bölcsességeket is, de ez a felszólítása, azóta is ott motoszkált a fejemben... (Jelentem azóta sokkal jobban állunk mind házi feladatok terén, mind a becsületesség terén! :-)))

Már csak 4 hét van hátra a szülés időpontjáig és bennem iszonyatos érzelmi hullámhegyek és völgyek keletkeznek egyik pillanatról a másikra, amit szépen rá is fogok a hormonokra.
A minap éppen egy hullámvölgybe jutottam és a zuhany alatt úgy bőgtem, mint egy kisgyerek: hangosan. Sötét és szomorú gondolatok kavarogtak a fejemben....
És akkor azt éreztem, hogy arra lenne szükségem, hogy valaki, aki a világon a legjobban szeret (mondjuk a férjem) öleljen meg jó szorosan, hagyja, hogy sírjak, majd őszintén és lényegre törően kérdezzen, hogy miért sírok és vigasztaljon meg.

De nem csak ez jutott eszembe, hanem az is, hogy valószínűleg minden egyes alkalommal, amikor így sírnak a gyerekek, ők is ugyanerre vágynak, csak én legyek az ölelő, vagy az apukájuk. Még akkor is, ha a sírás oka is mi vagyunk, mert mondjuk leszidtuk őket, vagy ne adj isten kiabáltunk velük.

Tudtam én ezt eddig is, persze! De most ez egy olyan megvilágosodás szerű dolog volt, olyan igazi...

Milyen igaza volt Laci bácsinak!

Nehéz napok

Az 5 forintos távozott, a hasmenés elment (bár minket szülőket sújtott a legjobban) és most itt van helyette egy jó kis tüszős mandulagyulladás... Emmának volt eleinte láza, kicsit fájt a torka, de aztán mintha javult volna, majd elkezdett rosszabbodni az állapota, így az antibiotikum kúra mellett döntöttem. Nagyon csúnya a mandulája, és tüszős is és ráadásul mindig egy tortúra az orvosság beadása, noha már mindjárt 6 éves. Lizinek is kezd csúnya lenni a torka, éjjel már lázas volt, de magától elmúlt reggelre a láz. Ma veszek neki is antibiotikumot, hogy legyen itthon készenlétben.
Sajnos ezzel együtt valószínűleg ugrott a szombati vendégeskedésünk a nagyiéknál, ahol a sógornőm névnapját ünnepeltük volna. Csakhogy ott van Vivien, a a másfél éves kis unokatesó, aki nemrég mászott ki egy kruppszerű nyavalyából, ráadásul a sógornőm várandós is, így nem szeretném kockáztatni, hogy megfertőzzük őket.
A pocakom hatalmas méreteket öltött, megmondom őszintén, hogy nekem ez a része, az utolsó hetek tényleg terhességnek számítanak. Alig bírok valamit csinálni, még a legszükségesebbeket is csak úgy ahogy. Egy segítségről álmodozom, amikor valaki helyettem szépen kitakarít, megfőz, kimos, kivasal, kitereget. De ez csak álom marad, én meg élem tovább a szürke hétköznapokat, mint egy partra vetett bálna....
Csak az a baj, hogy ez az ólmos fáradtság, ez a mindenhol fáj mindenem nagyon sok energiámat vesz el, olyat, ami a gyerekekhez való türelemhez, a férjemhez való kedvességhez kellene. Mivel segítség nincs, ezért marad a túlélés. Néha meg a sírás, a gyerekek vagy az én részemről. (Ki tudja, lehet, hogy a férjem is sír néha titokban...)
És, hogy egy kis pozitívum is legyen a végére: kimostam a Félixnek szánt kis ruhákat! Már csak ki kellene vasalni.
Azt mondják és én is hiszek ebben, hogy a negatív érzelmeket is érdemes megélni, nem csökkenti az egyébként alapvetően szép és boldog életünk értékét. Nos, erre most itt van a lehetőségünk családilag.
Remélem a család minden tagja inkább értékekkel, mint veszteségekkel hagyja majd maga mögött ezt a nehézkes telet!

Boldog Új Évet Kívánunk! :-)

Nyugisan teltek nálunk az ünnepek, de azért adódtak, adódnak izgalmak most is. :-)
25-én a férjem szüleihez mentünk, jókat beszélgettünk velük és sógornőmmel és az ő férjével. A gyerekek is elvoltak, egész tűrhetően viselkedtek, azaz nem  szedték szét teljesen a házat és egymást. :-) Anyósom mindig sokat és jól főz, így persze dugig ettük magunkat. :-)

26-án mentünk az én anyukámhoz, ahol a sok-sok testvéremmel és családjaikkal is találkoztunk. Itt is jó volt a hangulat, sok a finomság. Nagy karácsonyi énekléseket csaptunk, mint ahogy szoktuk és idén már a gyerekek is tudták az énekek nagy többségét és vidáman énekelték is velünk, miközben azért főleg a csillagszórókkal voltak megbabonázva, én meg közben majd szívinfarktust kaptam, hogy meg ne égessék egymást, vagy magukat. :-)
Este már itthon a férjem talált a földön egy 5 forintost és, hogy nehogy véletlenül Rebeka lenyelje, odaküldte Rebekával, kisGyőzőnek, aki a maga majdnem 8 évével képes volt a szájába venni és lenyelni. Győzőhöz, mint már mondtam sokszor, nincs "kulcsom". (Biztos azt is lenyelte... :-)) Úgyhogy ne is kérdezzétek, hogy miért tette ezt, mert ő maga sem tudta megmondani. Mindenesetre azóta is a kakijában turkálok (bocsánat a naturisztikus képért) és várom a csodát egy 5 forintos képében, ami ha holnapig nem jön, akkor nekünk kell vele a kórházba menni.... :-(((

27-től olyan nyugiban telnek a napjaink, hogy csoda. A lányok kaptak egy rakás gyöngyöt, kiegészítőt a keresztanyjuktól és rengeteg karkötő, nyaklánc, fülbevaló született a napok alatt. Még én is csinálhattam magamnak egyet, illetve Lizinek egy kis karkötőt, amit büszkén visel. :-)
A karácsony előtt kimaradt sütik egy része elkészült, de bőven elég van már így is. Hihetetlen sok mesét olvasunk a gyerekeknek, a Bogyó és Babóca, Rebeka nagy kedvence már a könyökömön jön ki. :-)))
28-án éjjel Lizi hányt egyet, de csak egyet, így azt gondoltuk, hogy biztos csak gyomorrontás. Másnap eljött anyósom, mert 30-án volt a 11. házassági évfordulónk és megleptük magunkat a férjemmel egy színházi előadással. Nagyon szép volt a darab, Miss Saigon a címe, gyönyörű előadás, igazán nem bántuk meg. Utána még egy kávéra is beültünk és beszélgettünk egy jót, így mire hazaértünk a két kicsi már aludt, a három nagy is már alvásra készen várt bennünket, hála anyósomnak. Éjfélig még sokat beszélgettünk a férjemmel, majd ahelyett, hogy a nászéjszakánkra emlékezhettünk volna hajnali fél háromig felváltva takarítottuk ki Rebekát a hányásból, Lizit a hasmenésből, hasfájásból, 3-3-szor. Végül már a fáradtságtól kínunkban azt sem tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk, így inkább az alvást választottuk, már ameddig lehetett, mert ugyan már nem hánytak, nem fájt a hasuk, de azért még ébredtek.
Remélem, hogy pár év múlva már nevetve fogunk visszaemlékezni erre az éjszakára.... :-)

Szilveszterkor a nagyok Civilisation-t játszottak az apjukkal, úgy várták az éjfélt. A két kicsi időben elaludt, Emma éjfélkor még nem aludt, de koccintani már nem volt ereje, csak mosolyogva nézni a gyerekpezsgőzésünket az ágyból. Éjfélkor aztán megindult a háború petárdák és tűzijátékok képében. A gyerekeknek persze nagyon tetszett, de amióta kutyánk van én azóta nagyon utálom ezt a szokást és mindig eszembejut, hogy hogy költhetnek, már bocsánat, de ilyen idióta dolgokra pont azok a legtöbbet, akiknek egyébként is gond pl. hogy megvegyék a tűzifát télire, stb. Na, mindegy, a kutyákat még délután bezártam erre az éjszakára a kennelükbe, ahol a jó meleg szigetelt házukba húzódhattak a rémisztő zajoktól. Így mindenkit biztonságban tudva örömmel vártam az új évet és nem sokkal éjfél után már mentünk is aludni.

Január elsejére Rebekán is kijött a hasmenés, de talán nála is gyorsan el fog múlni, mint Lizinél. KisGyőző ma még nem kakilt, sem 5 forintost, se semmit, így nagy az esély, hogy holnap korán reggel a ceglédi kórházat boldogítjuk az 5 gyerekkel. Mégsem érzem azt, hogy rosszul kezdődne ez az évünk, mert békében és szeretetben kezdődött, úgy, ahogy az előző befejeződött. Ennél többet nem is kívánhatunk sem magunknak, sem másnak, de azt nagy szeretettel:

Boldog Új Évet Kívánunk Nektek!

:-)

Gyöngyöznek a lányok

A nagyiéknál

Vivibaba és Rebeka

A saját karácsonyfánk alatt

A nagymamáéknál