Biciklizünk

Most az egyik "szuperanya" oldalamról írok, aztán persze "lebuktatom" magam. :-)

Szóval még húsvét tájékán megfogant bennem az ötlet, hogy kéne egy biciklis utánfutó, amiben két gyerkőcöt is tudnék fuvarozni. Nézegettem a hirdetéseket, licitálós oldalakat, és pár napon belül találtam is egy megfelelőnek tűnő darabot. Összesen 10-szer használták, csak pár karcolás a kerekeket védő alumíniumcsövön, két gyereket is elbír, max. 40 kg-ig és hátul van egy kis tárolórész is. Ja, és persze esővédő is van rajta.
Kb. 10-12 ezer forinttal volt így olcsóbb egy újonnan vásároltnál (amit nem sokkal a vétel után láttunk egy nagy barkácsáruházban), beleszámolva a postaköltséget is.
Nagyon könnyű volt összeszerelnem és persze rögtön ki is próbáltuk. A gyerekek odáig voltak a gyönyörűségtől! :-) Hamarosan ezzel jártunk oviba, boltba, suliba, sőt még a 20 kilós csirke- vagy nyuszieleséget is simán bírtam ezzel. A két nagy gyerkőc már tud biciklizni, így ők szépen jöttek mögöttem.
Eleinte Rebekát a hátamra kötve vittem hordozókendőben, aztán sikerült vennünk egy vázra szerelhető biciklisülést és azóta az az ő helye, amit nagyon-nagyon szeret.
Mára már a két iskolás egyedül hajt biciklivel a suliba, ami 20 perc gyaloglásról 5 perc biciklizésre rövidítette a menetidejüket. Sokáig én mentem elöl és hangosan kiabáltam hátra, hogy most miért teszem ki a  kezem, miért nézek jobbra, balra, stb. Aztán ők mentek elöl, felváltva és akkor előre kiabáltam, hogy "KisGyőző, már megint nem néztél be jobbra!", vagy "Helena, elfelejtettél jelezni!" Szerintem már messziről megismerte a város, hogy mi jövünk arrafelé... :-)
A legújabb, hogy most már a zenesuliba is bicajjal mennek egyedül, ami azért nagy szám, mert át kell menniük a 4-es főúton is. Szerencsére van egy lámpás gyalogátkelő, úgy tanítottam nekik, hogy ott menjenek, mert talán még az a legbiztonságosabb. De még így is elmagyaráztam nekik, hogy nem elég, ha zöld a lámpa, szét kell nézni rendesen, mert őrültek bármikor jöhetnek arra, akiknek semmi sem szent.
És még így is rendszeresen elmondok egy fohászt, amikor elindulnak, mert sosem lehet tudni, de valamit a Gondviselésre is muszáj 5+1 gyereknél bízni. :-)
Szóval Emmát (5 és fél) és Lizit (3 és fél) viszem az utánfutóban, Rebekát pedig a biciklis ülésben. Mindig megcsodálnak minket, ami néha már zavaró. A legviccesebb beszólás eddig az volt, hogy "Itt jön Máricsui!", aki állítólag egy szappanopera főszereplője és hasonló kis vontatmánnyal vitt gyerekeket. A legdurvább pedig egy anyától a fiának, hogy "Mondtam, hogy várj még, mert itt jön a riksás!" A leggyakoribb, hogy "De jópofa kis járgány, nekünk is kellene egy ilyen!"
Ma már a 24. hetet taposom Félixszel és rájöttem, hogy elvileg sík vidéken élünk, mégis vannak kisebb-nagyobb emelkedők a városban, amit nagyon meg is érzek, főleg ha ellenszélben kell tekernem.
Nem tudom meddig fogom bírni, de amikor nem muszáj, akkor már nem is használom az utánfutót, csak a biciklimet a gyereküléssel.
Szép időben, normál állapotban, nem nagy pocakkal tiszta élvezet a bringázás így, és komoly erőnléti edzéssel is felér, ami nem mellékes, hiszen fitnessz-terembe járnom, de még futni sincs időm a gyerekek mellett.

És akkor írhatnám, hogy milyen környezettudatosak vagyunk, meg sportosak, de őszintén szólva tisztán anyagi okok miatt döntöttem az utánfutó mellett. Kiszámoltuk, hogy kb. 1 hónap alatt megtérül az ára, mert egyszerűen nem bírtuk már fizetni a sok autókázással járó benzin, ill. most már dízel költségeket. Ha gyalog mennénk, akkor egyszerűen nem maradna időm a háztartásra, mert eléggé messze van a suli, zenesuli és főleg az ovi gyerektempóban.
Így aztán büszkén mutathatom a fényképet, hogy milyen zöld, meg sportos vagyok, pedig csak spórolni próbálunk...:-)

Tavaszi járat

Őszi járat

Falfirkák

Már a legszófogadóbb első leányzó is szívesen rajzolt a régi kis lakásunk tapétájára, falára. Amikor először láttam, még vicces volt, de aztán már egyáltalán nem tetszett, sőt, utáltam a gyülekező sok csúfságot.
Később kisGyőző is szívesen alkotott, sőt, képes volt még 7 évesen is felvésni a falra, hogy "Rebeka". Persze tagadta, hogy ő lett volna a bűnös, de mivel az ő magasságában volt az írás és rajta kívül még csak Helena tud írni, így nem volt kérdés számomra, hogy ki volt az elkövető.
Emma legalább aranyos kis cicákat és hercegnőket rajzolgatott, csak sajnos nem csak a falra, hanem a szép fenyő komódokra is, jó alaposan belenyomva a golyóstollat a puha fába...
Lizi Emma példáját követte, sőt néha-néha még most is követi így 3 és fél évesen.


Ám Rebeka még ebben is kimagaslik a többi gyerkőc közül. Hihetetlen termékeny, "grafitisvénával" megáldott kis nőszemély. Persze a maga másfél évével még inkább komoly firkákat alkot, mint feliratokat, vagy képeket, de lassan nincs a házunk belső falai közül egy szűz felület sem.


Lehet, hogy én vagyok túl merev, de nekem ezek az irka-firkák a falon nem tetszenek, kifejezetten bántják a szememet. Próbálom a művészetet látni benne és főleg a művészt a gyerkőcben, de főképp az előbbi nem megy. Ezért is festem már nem tudom hányadszorra kis festőhengerrel újra le a falakat, hogy legalább halványítsam ezeknek az alkotásoknak a "ragyogását". :-)

Ez van, én már csak ilyen vagyok.... :-)

Elegem van!

Néha elegem van. Mindenből és mindenkiből és nagyon. Szeretnék szabadságra menni, de mindenképpen olyan helyre, ahol nincsenek gyerekek.


Ma reggel a szokásos "Öltözz már kisfiam!", Induljatok már, mert elkéstek!"-kel kezdődött a nap, de ezt már megszoktam. Amikor viszont Emma elkezdett hisztériázni, hogy nem akar oviba menni, mert ott "szabályok" vannak (a miénkénél szigorúbb napirend és feladatok) és mindezt igazából azért, mert nem engedtem meg neki, hogy indulás előtt mesedvd-t nézzen, na akkor már kezdtem kiborulni.
Tekertem a bringával, az ülésben Rebekával, az utánfutóban Lizivel és Emmával és a pocakomban a pont félidős Félixszel és láttam, hogy hogyan szedik össze a kukások a kirakott szelektív hulladékot. És a meggebedés közben eszembe jutott, hogy én elfelejtettem kirakni a 3 és fél zsák papírt, műanyag palackot. Persze mire hazaértünk az oviból, már lekéstem azzal, hogy pótoljam a hiányt. Nagyon elkeseredtem, mert amikor fizikailag fáradt vagyok, akkor sokkal sötétebben látom a dolgokat, hamarabb kiakadok.
Megpróbáltam a férjemre fogni és sms-ben számonkérni rajta, hogy miért nem szólt időben? Ő meg szépen megírta, hogy szólt még a hétvégén, csak valószínűleg én nem figyeltem már megint rá eléggé. Áááááá.....!!!
A gyerekek lassan hazaértek és persze hozták a szokásos formát: azon veszekedtek, hogy ki miért nem várja meg a másikat, meg melyikőjük a nagyobb bunkó. Sikerült "frappánsan" lezárnom a vitájukat azzal, hogy mindketten bunkók. Jaj, olyan "jófej" vagyok, hogy sírni tudnék magamtól.
És én ilyenkor, amikor nagyon-nagyon fáradt vagyok van, hogy el is sírom magam. Egyszerűen a fáradtságtól. Régebben kétségbeesésemtől, de manapság már tudom, hogy ez csak egy ilyen nap, nem kell komolyan venni, csak valahogy át kell evickélni rajta. Ha sírva, akkor sírva.
Gondolkoztam rajta, hogy jó-jó, átevickélek én, de mi van a gyerekekkel, hogyan élik ezt ők meg? Nekik milyen ez a nap, amikor az anyjuknak éppen "elege van" mindenből, így belőlük is?
Biztosan nem jó! Sőt, nagyon lélekromboló lehet...
De mit tehetnék ilyenkor, hogy gyorsabban visszaálljon az életkedvem? Persze, tudom "szabadságra kéne mennem", magyarul sürgősen gyerekmentes programot kéne csinálnom mondjuk a rendrakás, főzés helyett.
Milyen könnyen hangzik, de fogalmam sincs, hogy hogyan oldhatnám meg konkrét emberi segítség nélkül?
Persze lehet, hogy csak annyit kéne, hogy amíg a kicsi alszik és a nagyobbak még oviban, suliban vannak, addig benyomni egy dvd-t a kicsit nagyobbnak, kikapcsolni a telefont és leülni meditálni vagy jógázni vagy imádkozni, vagy relaxálni, kinek hogy tetszik.
Legközelebb megpróbálom, ha eszembejut a nagy dúlás-fúlás közben. Ígérem. :-)

Hörcsög lesz az óvodai jele?

Jó rég nem írtam, de mentségemre legyen írva, hogy pörögtek is velünk az események rendesen.
Először is Lizivel kapcsolatban minden vizsgálat negatív, egyedül a székletvizsgálat eredményére várunk még. Őszintén szólva megnyugtatna, ha az pozitív lenne, mert akkor tudnám a kiütései okát, nem csak egy homályos, bizonytalan magyarázat állna a furcsa csalánkiütései mögött.

Aztán sikerült vennünk eléggé kalandos úton végre egy 8 személyes autót. Mit autót? Egy buszt! :-) Ennek kapcsán szívesen felvázoltam volna a béka feneke alatt leledző családi kasszánkat, de rájöttem, hogy azonkívül, hogy ez túl intim is, ráadásul igazából még a legtöbb embernek unalmas is lenne, mert a családok zömében ismerős problémák a pénzügyek miatti feszültségek és az ebből eredő viták, veszekedések. Így rájöttem, hogy jobb, ha viták helyett támogatjuk egymást és örülünk annak, amink van: egymásnak, a gyerekeinknek, annak, hogy egészségesek vagyunk, hogy van mit ennünk, van tiszta ruhánk és meleg házunk.

Hétvégén almát szedtünk az egyik szomszédos faluban. Felavattuk az új autót és nagyon jól éreztük magunkat. A gyerekek versenyt másztak a fákra, hogy minél több almát szedhessenek, így hamar összejött 120 kg. Ez elég lesz talán év végéig. Mindenesetre a C-vitamin be van raktározva a pincénkbe karácsonyig!

És a lényeg, a fő attrakció, ami címet is ihlette.... Ki nem találnátok: ma a 19. heti ultrahangon kiderült, hogy egy egészséges KISFIÚT hordok a szívem alatt!!!
De hogy jön ide a hörcsög és főleg ovis jelként? :-)))

Szóval az első 5 gyerkőc szépen "rendesen" tervezve volt, úgy ahogy kell. (A férjem még egy helyre kis excel táblázatot is gyártott a házasságunk elején műszaki ember lévén :-)) És persze mindig nagy-nagy boldogság következett a teszt pozitívvá válásakor.
Az 5 gyerkőc után még gondolkoztunk egy darabig a hatodikon, de hamar beláttuk, hogy elég nekünk 5. Öt gyerekszobát terveztünk és építettünk, 7 személyes (volt) az autónk és én is éreztem, hogy kezd elfogyni a türelmem, a türelmünk.
És akkor a nyaralásunk alatt hasított belém a gondolat, hogy nem a közelgő és egyben már késő menstruációm jele az alhasi fájdalom, hanem egy újabb terhességé. Igen, ilyen csúnya szóval, mert enyhén szólva nem irigyeltem magam.
Dühös akartam lenni valakire vagy valamire, de nem találtam meg a dühöm tárgyát. A férjemre nem lehettem dühös, mert ebben a gyerkőcben pontosan ugyanakkora részem volt, mint neki. :-) A "fentiekre" sem tudtam haragudni, mert egy bennem létrejövő életért hogy lehetne már haragudni. Arra a kis babnyi manóra sem tudtam haragudni, de sajnos örülni sem tudtam neki. Láttam egy filmet, amiben az elején egy nő azt hitte, hogy terhes, végül kiderült, hogy csak álpozitív volt a teszt és ő örült ennek. Én meg irigykedtem rá, közben meg végtelen lelkiismeretfurdalásom volt emiatt.
Azt mondogattam a babának, hogy ne haragudjon, de én nem tudok neki örülni, és hazudni sem tudok neki, de mindent megteszek, hogy ez változzon. Csak fogalmam sem volt, hogy mit kéne tennem?
Aztán kicsit később megtaláltam egy ősrégi zongorakottámat, benne két nagyon szép, szomorkás darabbal. Azokat játszottam neki és magamnak, mert nagyon jól kifejezték a zavaromat, félelmeimet, szomorúságomat és fura, hogy ezt írom, de ezeknek az érzéseimnek a szépségét. Azt, hogy föl mertem vállalni őket.

És akkor néhány hét múlva jött az áttörés, a megvilágosodás a végtelen kacagás egy hörcsög, pontosabban egy fűegér képében. Egyik este lefeküdtünk a férjemmel aludni, amikor meghallotta, hogy az aznap kb. tizedszerre kiszökött fűegérkénk az ágya melletti kis éjjeli szekrény fiókjában kotorászik. Gyorsan elkaptuk és beraktuk a helyére. Visszafeküdtünk és akkor ott a csöndes sötétben világosodtam meg, hogy a mi kis potyautasunk foganásakor a még akkor élő és gyakran kiszökő hörcsögünk (pontosabban Lizié) is gyakran ebben a fiókban kötött ki, ott, ahol a gumióvszereket rejtegetjük. Mert persze ki nézi a sötétben este, a finom hevületben, hogy van-e lyuk a gumin???
Én ezen annyira, de annyira elkezdtem kacagni, hogy alig bírtam elmondani a férjemnek és nem is bírtam percekig abbahagyni. Szegény férjem először nem tartotta ezt viccesnek, de aztán a jó kedvem őrá is átragadt és hosszú percekig vihogtunk hangosan, annyira, hogy másnap meg is kérdezte az egyik gyerkőc, hogy ugyan mit nevettünk annyira az éjjel. Én persze, rögtön kitaláltam, hogy ennek a születendő gyerkőcnek hörcsög lesz a jele az oviban, mert egy hörcsögnek köszönheti, hogy van.

Hát ilyen egyszerű a válasz a címben szereplő kérdésre. És azóta, hogy kiderült, hogy nem csak egészséges, de egy plusz ajándékként még kisfiú is, azóta újra visszatért az az érzésem, hogy nincs előttem akadály, mindenre képes vagyok.

Mindenesetre a fűegeret lecseréltük teknősre.... :-)))
Jó éjt mindenkinek!

Az erő legyen velem!

Amióta nagycsaládosok lettünk egyre többször kérdezik meg tőlem, hogy honnan van erőm ennyi gyerekhez, a háztartáshoz, a nagy kerthez, jószágokhoz stb?

Sokat gondolkoztam ezen, mert néha úgy érzem, hogy tényleg erős, mindenre képes vagyok, néha meg úgy látom, hogy én vagyok a világon a leglustább anyuka.
Sok olyan anyukát ismerek (köztük magamat is még 1-2 gyerekes koromból), akiken azt látom, hogy képtelenek olyan rendet és tisztaságot tartani, főzni nap, mint nap, mint amit én 5 gyerek mellett tartok. Pedig aki járt már nálunk az tudja, hogy igazából itt nem rendről és tisztaságról van szó, hanem elviselhető koszról és kupiról. :-)
Emlékszem, hogy amikor még csak egy gyerekünk volt iszonyatos nehézséget jelentett egy ebéd megfőzése, a mosogatás, teregetés stb. El sem tudtam képzelni, hogy hogy fogom ezt több gyerek mellett csinálni, pedig már akkor minimum hármat szerettünk volna. És akkor még nem is beszéltem arról, hogy mit össze tudtam parázni, ha mondjuk csak náthás lett az egyik.
És ilyenkor olyan büszke vagyok magamra, hogy lám-lám, azért tud a házunk olyan állapotban lenni, hogy vendégeket merjünk fogadni, minden nap meleg ebéd van az asztalunkon (ami 8 személyes, úgyhogy jogos, hogy jön Félix :-)) és még a kert, veteményes, jószágok is rendben vannak ha éppen nem az első trimeszterem áldozatai. Érzem, hogy ugyan messze nem vagyok tökéletes, de azért erős vagyok és főleg elégedett önmagammal.
És akkor eszembe jutnak a szintén nagycsaládos ismerőseim, akik még nálam is többet bírnak: kreatívkodnak (én sajnos utálok kreatívkodni), állandóan új dolgokat sütnek-főznek és még élvezik is (én sajnos utálok főzni), ilyen-olyan csoportokba járnak, vezetnek, sportolnak, és a hobbijuk általában önként végzett segítő munka, de nem ám olyan kis mennyiségben, mint ahogy én csinálom, hanem hihetetlen sok telefonhívás, e-mail formájában.
És ilyenkor nagyon szégyellem magam. Mert tudom, hogy a nagyjábóli rend igazából nem az erőmből táplálkozik, hanem a rendmániámból, ami sokszor annak rovására megy, hogy a rendrakás helyett a gyerekekkel foglalkozzam. És tudom, hogy sokkal kreatívabbnak kéne lennem a gyerekek miatt is, meg sokkal egészségesebben kellene étkeznünk és ahhoz (a pénzen kívül) az is kellene, hogy nagyobb örömmel álljak a konyhai pulthoz napközben. És akkor arról már nem is szólok, csak nagyon halkan, hogy hányszor, de hányszor elvesztem a türelmem és kiabálok a gyerekekkel és olyanokat is vágok a fejükhöz, amivel talán meg is sebzem a kis lelküket. :-(
Ilyenkor nagyon-nagyon elkeseredem, mert kimondottan gyengének, negatív családi örökségektől terhelt, hisztis nőnek érzem magam, nem pedig egy elfogadható anyukának.
Szenvedek ilyenkor magamban pár percet, órát, aztán jön oda hozzám sírva az egyik, mert a másik elvett tőle valamit és már nincs időm ezen nyavalyogni. Csinálom ahogy tudom.
Mert van egy engem, minket nagyon szerető férjem, van 5+1 gyerekem, akik mellett kénytelen voltam megtanulni a lazaságot, legalábbis egy bizonyos fokát, ami viszont rengeteg energiámat felszabadítja, és végül, de nem utolsó sorban azt csinálom, amit szeretek.
Hát innen van az erőm, az energiám, a jókedvem. És innen ered az is, hogy meg tudjak bocsátani magamnak, amikor nincs erőm és türelmetlen, lusta anyuka vagyok.